Az alapfelállást bizonyára sokan ismerik. Lovasi Andrással Lévai Balázs beszélgetett, de nem interjúkötetről van szó, közös munka a kész szöveg is.
– Hogyan születik egy ilyen kötet?
– Nagyon egyszerűen, Balázs benyomta a felvevőgombot, és akkor elkezdtük a beszélgetést – felelte Lovasi András. Azért egyáltalán nem ilyen egyszerű a történet. – Elég hosszú időn keresztül kínoztuk egymást. Az első adagot 2013 januárjában kezdtük, de azt kidobtuk, mert túl depressziósok voltunk mind a ketten. Minden januárban depressziós vagyok, és valószínűleg átragadt Balázsra. Akkor lelassul az idő. A pörgés, a karácsony, a sok koncert, feladat után hirtelen az ember ül otthon, és azt gondolja, sosem lesz vége ennek a télnek. Aztán májusig 1-2-3 hetente találkoztunk, és 1-2 napig gyúrtuk egymást. Elkezdte szerkesztgetni, volt, ami nekem nem tetszett, csináltunk újabb beszélgetéseket is. Bizonyos részeket, mondhatom úgy, újra is írtam, az Balázsnak nem tetszett. Sokat gyúrtuk a szöveget, kellett a türelem egymáshoz.
– Tavaszra csak elkészült, nyárra pedig a kötet is.
– Voltak kétségeink. Hogy ez a könyv egyáltalán kell-e, jó-e. Gyerekkorom, ifjúságom elfeledett éveivel felkavarodott bennem sok minden. Aztán a kiadóban a szakavatott emberek azt mondták, hogy jól van megírva, olvasható, jól működő könyv lesz. Akkor egy kicsit megnyugodtunk. És most úgy tűnik, hogy nem várt siker a példányszám és a visszhang alapján is. Most már nem bánjuk, szerintem egyikünk sem, hogy megcsináltuk.
– Mi mindent tudhatnak meg az olvasók ebből a könyvből Lovasi Andrásról?
– Viszonylag tudatosan nem nagyon keverem össze a magánéletemet azzal, amit csinálok. Tehát nem megyek el főzőshow-kba, különböző vetélkedőkbe zsűritagnak. Igaz, voltam egyszer egy rock tehetségkutatóban, úgy az 1990-es években, de nem nagyon tudták hasznomat venni, mert a tartós metálzenére én rögtön elalszom. Így védekezik a szervezetem… De nem igazán veszek részt olyasmiben, amikor az emberek különböző módokon újrahasznosítják a saját életüket, történetüket. Ez a könyv emiatt nyilván érdekesebb, mint azoknak a, mondjuk úgy, nyilvánosság előtt élő embereknek az élete, akikről minden héten tudjuk, hogy szereti-e a csokifagyit, vagy melyik barátnőjével szakított éppen.
– És nem is szabályos életrajzról van itt szó.
– Olyan típusú könyv, mint ez, ami az 1980-90-es évekkel vagy akár a 2000-es évek elejével foglalkozik egy zenész szemüvegén keresztül, nem jelent még meg. Vagy, ami megjelent, az sokkal píárízűbb. Én képviselek bizonyos álláspontot, és ezt felvállaltam. Kicsit szubjektív is, tehát nem illik rajta megsértődni. Bár Magyarországon nem alakult ki annak a kultúrája, hogyan lehet egymásról véleményt formálni úgy, hogy ne legyen bántó, ugyanakkor valamilyen módon legyenek benne igazságmagvak. Talán azért sem, mert nincs igazi kritikai újságírás. Barátok vannak, akik megírják a barátoknak a cikkeket. Ha olvasol egy megjelent lemezről vagy kollégád koncertjéről, akkor kiderül, az baromi jó volt, csodálatos – egy másik meg azt mondja, régen minden jobb volt. Ahogy én beszélek a kortársaimról, az egy kicsit szokatlan. Egyik sem fekete-fehér figura, szerintem mindegyik viszonylag emberi alak. Próbáltam például Kispálról leírni, hogy ő alapvetően milyen. Nagyon sokan nem tudják ezt. Ebből sem fognak sokkal többet megtudni… de azért valószínűleg többet, mint ami távolról látszik Kispiből.
És vannak agymenések, mit gondolok a popzenéről, a giccsről, egy csomó ilyen apróság, amit ki lehetne bontani jobban is. De ezek leginkább kocsmai beszélgetésekhez hasonló szituációkban hangzottak el, ültünk Balázzsal, megittunk közben egy üveg bort és beszélgettünk. Miközben nyilván ő irányította valamilyen módon ezeket a beszélgetéseket.
– Sokan mondták azt a dedikálásra várók közül, hogy elsősorban nem zenészként, hanem költőként tekintenek Lovasi Andrásra.
– Én dalszerzőnek tartom magam. Voltam alanyi költő 16-18 éves koromig, akkor, mivel a saját elvárásaimnak nem tudtam megfelelni, azt mondtam, én ezt abbahagyom. Mikor újra elkezdtem szövegeket írni, akkor már dalokban gondolkodtam, nem versekben. Nyilván van átmenet a két műfaj között, és vannak nagyszerű művészeink, akik folyamatosan dolgoznak azon, hogy dalokká változtassák a verseket. És tudjuk, hogy első verseink dallamokra születtek. Az én szövegeim egy része valószínűleg olvasható versként is, de hogy ez egy minőségi kategóriával feljebb lenne, arról nem vagyok meggyőződve. Nem gondolom, hogy egy népdal szövege kevésbé lenne tömör, szép, veretes, mint egy XX. századi közepes költőnek az elkövetett műve. Nem gondolom, hogy aki verset tud írni, az komoly ember, aki meg csak dalszöveget, az nem annyira komoly. Azt gondolom, az idő a legjobb szűrő, majd eldönti, egy dal, egy vers meddig marad meg.
– Miközben a popzene nagy része bevallottan napi fogyasztásra készül?
– Maximum öt százaléka bír ki akár egy évtizedet, vagy akár többet is. De már ez a műfaj is régi, a modern popzenét az ötvenes évektől számoljuk, hatvan év elteltével látjuk lassan, mi az, ami a régiekből megmarad. Hogy a mostaniakból?… Igazából pont ezért hiányzik a kritikai vagy valamiféle szakmai hozzáállás a művészeti képződményekhez. Elengedett kézzel repül mindenki.
– Az kiderült számodra – és kiderül számunkra, mennyit változtál ezek alatt az évek alatt?
– Van egy szemlélet, ahogy én nézem a világot. Az állandó. A világ nyilván folyamatosan változik körülöttem. Illetve az engem érő hatások meghatározzák, amit abban a pillanatban gondolok a zenéről. A 80-as években, amikor még alig-alig zenéltem, jazz- és folkrajongó voltam, és utáltam a popzenét. Semmivel nem lettem okosabb, de mostanra azt tanultam meg, hogy vannak jó zenék és rossz zenék. A műfajok valószínűleg azért vannak, mint a könyvtárban az abc-rend, hogy az emberek könnyebben megtalálják, amit keresnek. Ma a legtöbb zene azért készül, hogy egyszer lejátszd, és soha többé ne hallgasd meg, és sok ehhez illő szellemi munícióval is érkezik. Azt mondtam nemrég egy nyilatkozatban, és ennél jobbat most sem tudok, hogy a popzenének soha nem volt ilyen látványos és csillogó a csomagolása, és soha nem volt ennyire üres. Soha nem akart még ennyire semmi lenni, mint most. Az a szerencse, hogy, akár az internetnek is köszönhetően, de nap mint nap hallok tényleg nagyon jó zenéket. Csak ezek valószínűleg nem lesznek igazán népszerűek.