Tapasztalatai alapján ki-ki eldöntheti, melyik lehet a hatásosabb, annyi azonban bizonyos, hogy manapság maga a társadalom is ellentmondásos helyzetbe került. Tévénézőként, hírfogyasztóként ugyanis kifejezetten szórakoztatja a bűn (rászoktatták) – emberi szabadságjogait érezné korlátozva, ha elzárnák az ilyen információktól. Egészen más azonban a helyzet, ha ő maga válik áldozattá. Ami bizony előfordulhat, mert a bűn nem válogat.
Ma ott tart a helyzet, hogy szinte mindent a hatóságoktól, rendészeti szervektől várunk, ha szóba kerül a közbiztonság. Ők azonban egyedül nem boldogulnak a feladattal, ha nem társul ehhez egyfajta társadalmi morál, közmegegyezés. Össztársadalmi szinten kell eldöntenünk, hogyan viszonyulunk a bűnhöz. Hogy élből, zsigerből, akár a napi közbeszédben is elutasítjuk-e, vagy afféle kellemes borzongással elfogadjuk a mindennapok velejárójának.
Tízből nyolcan ma is a rendőröket kezdik el szidni, ha kirabolják, nem a rablót. A kegyetlen bűnözőt a közbeszédben nem senkiházi aljas patkánynak, a társadalom söpredékének szokás nevezni, hanem „nehéz fiú”-nak, „kemény fiú”-nak. (Amivel mintegy példának állítják a fiatalok elé, mert ki ne szeretne kemény fickónak tűnni, 30 éves kor alatt?) A sorozatrablót, lefülelt gyilkost nem köpik szembe, nem közösítik ki – semmiféle közmegvetést nem érezhetnek, sőt! Sorban állnak náluk a tévéstábok a börtönben, kalandjaikból könyvet, filmet csinálnak, nem egy közülük tömegével kapja a „rajongói” leveleket.
A vétlen áldozatra maga a hatóság szokta mondani, hogy „rossz helyen volt, rossz időben”. Ami azt sugallja, mintha ő tehetne a saját végzetéről, nem az a sz..házi, aki esetleg minden különösebb ok nélkül meggyilkolta. Az áldozatok személyazonosságát nem divat titkolni – Bándy Kata nevét mindenki ismeri – a gyilkosáét szinte senki. Mint ahogy a domonyvölgyi gyilkos sem domonyvölgyi gyilkosként szerepel a személyi igazolványában, mégis ez a jobb sorsra érdemes terület lett megbélyegezve.
Mondjuk ki: a társadalom ma a látens bűnpártolás állapotában van – ilyenné tették. Amíg ebben nem lesz változás, amíg nem kezdődik el egyfajta erkölcsi nevelés már a gyermekkorban (amire nagyon helyes törekvések vannak), addig nem létezhet igazi közbiztonság.
Ha olvasói érdeklődés hiányában nem lesz milliós üzlet a börtöntöltelékek emlékiratainak kiadása, akkor nem adnak ki ilyeneket. Ha elkapcsolunk arról a csatornáról, amelyiken a sztárolt, szadista gyilkos nyilatkozik a tettéről, akkor nem fognak ilyen interjúk készülni.
Mindenkiben tudatosulnia kell, hogy a bűn nem csak akkor üldözendő és elítélendő, ha esetleg mi vagyunk az áldozatok, hanem mindig, mert a társadalom egészséges működését, mindennapjaink biztonságát veszélyezteti.