2010-ben Galamb Zoltán készített interjút Göncz Árpáddal, a műfordítóval. A volt államfő a beszélgetésben arról is beszélt, hogy mit jelent számára az irodalom és milyen a jó fordítás. Persze szóba kerül a Gyűrűk ura is.
Hogyan lett fordító?
Fordító a börtönben lettem. Azt állítottam, hogy tudok angolul, amit nagyon jól tettem, mert meg is tanultam bent. Dolgoztam a börtön fordítóirodáján az utolsó napig. Talán furcsa, de én a magam börtönidejét egészében véve hasznosnak minősítem. Először is az emberi kapcsolatok miatt. A másik meg, hogy megtanultam bent egy szakmát, amiből aztán éltem. Mert én a fordításból indultam el az irodalom felé. Szabadulásom után barátok segítségével szakfordítóként dolgoztam a Nehézipari Kutató Intézetnek, a Tudományszervezési Tájékoztatónak, egy rabtárs bejuttatott az Országos Fordító Irodába, az volt a megélhetésem alapja jó darabig.
És a műfordítás?
Az Európánál az első fordításomat Hankiss Elemértől kaptam. Egy Huxley-novella jelent meg először, a „Szombat délután” 1964-ben, A lángész és az istennő című kötetben. A második Golding Spire-ja, A torony volt, az indított el engem az írói és fordítói pályán. Amikor megjelent a Golding-regény – ma is a legjobban sikerült munkáim egyikének érzem – egy héten belül felvettek az Irodalmi Alapba. És attól a perctől kezdve nem maradtam munka nélkül. Aztán eljutottam a szakmában odáig, hogy ha odakentem valamit a papírra, az is jó lett volna, ha mégsem tettem, azért, mert saját magamnak tartoztam vele, csak így van értelme a fordítói munkának. Közben 68-ban fölvettek az Írószövetségbe. A műfordítói szakosztálynak voltam a vezetőségi tagja mindaddig, amíg nagy többséggel beválasztottak a választmányba, s akkor választottak meg a műfordítói szakosztály elnökének is.
Fordítani akkor érdemes, ha egy adott mű az eredeti nyelvén is mérce, új és érték. Hogy a befogadó nyelven is annak bizonyuljon, a fordításnak el kell érnie, vagy legalábbis meg kell közelítenie az eredeti tartalmi-formai szintjét; úgy kell a magunk nyelvéhez hasonítani, hogy a feladatot betölthesse; hogy éljen, hasson, igaz és hiteles legyen a befogadó nyelven. S ez esetben a mű keletkezési nyelvétől, keletkezése helyétől és időpontjától függetlenül maga is a magyar irodalom részévé válik. A fordítás ekképp birtokbavétel is: a művek – s a művekkel együtt formai elemek, kifejezőeszközök s tartalmi elemek: élményvilág, életszemlélet, gondolkodásmód – birtokbavétele. A befogadó nyelv irodalmának kitágítása.
Akár irodalomról, akár szobrászatról, zeneszerzésről, táncról beszéljünk, a művészi mondanivaló közléséhez a megfelelő kifejezőeszközök fölényes ismerete és alkalmazásuk képessége kell. Ha a mondanivaló igényli: mesterfokú képessége. Amihez tehetség, tanulás, gyakorlás egyaránt szükséges. A fordításnak úgy kell az idegen tartalmat az új befogadó közeg számára közvetítenie, hogy az ott is az eredeti mű hatását keltse. Ehhez pedig – bizonyos szinten felül – új, a fordító anyanyelvén még nem vagy csak csírájukban létező nyelvi kifejezőeszközök kellenek. A fordítás tehát a fordítótól, ha nem is mindig, de igen gyakran több találékonyságot, a forma és tartalom összhangja érdekében nagyobb nyelvi hajlékonyságot követel, mint az eredeti követelt írójától. Valójában a jól fordított szöveg nem felületén hasonlít az eredetihez, hanem a magvában azonos vele.
Leginkább közkézen forgó fordítása Tolkien Gyűrűk ura trilógiája. Ezt tudtommal Réz Ádámtól vette át. Milyen emlékeket őriz elődjéről?
Igazán mély benyomást nem is annyira nyelvtudásának terjedelme, mint inkább mélysége tett rám. Az, hogy Réz Ádám nem nyelveket tudott, hanem nyelvül tudott. Eljutott odáig, hogy nem egy nyelv nem hét nyelv, hanem minden nyelv, az emberi nyelv titkát, szellemét ismerje meg, a szavak, a megfogalmazott emberi gondolat közös mögöttes tartományát, ami túlnyúlik a szavak jelentésén, túl a szintaxison, s a kollektív tudatalattiban található, valahol minden művészet, de kivált az ösztönösen biztos szóbeli önkifejezés és írásművészet forrása táján. Ahol, azt hiszem, a művészettel egytestvér játékosság forrása is fakad.Tolkien, Réz Ádám s a magam magyar nyelvén egyarcú író. S úgy érzem kettőnk magyar Updike-ja is – hiszen az Updike-életmű egy része szintén a mi fordítói munkánknak köszönhetően jelent meg magyarul – egyarcú író. Ami valójában nem azt bizonyítja, hogy mindketten alázatos fordítók volnánk, hanem épp az ellenkezőjét: gőgös fordítók, akik adnak magukra, s aggályosan tiszteletben tartják szakmájuk etikájának alapszabályát: aki szöveget fordít, írót fordít, s az igazi teljesítmény jele az, ha a fordításból akár az eredetire vonatkoztatható stíluskritikai tanulmányt írhat, akinek épp erre támad kedve.