A negyvenes években 15-16 ezer gólyapáros létszáma az 1960-as évek végére harmadára csökkent a táplálkozóhelyek és hagyományos fészekrakóhelyek (nádtetők, széles kémények) fogyatkozása miatt. Az akkoriban elterjedő villanyoszlopokra átköltöző gólyaállomány stabilizálódott, az elmúlt közel fél évszázadban 5000 pár körül ingadozott. Az elterjedés súlypontja azonban megváltozott, mert a Dunántúlon, az Északi-középhegységben, az erdősített és a nagyrészt felszántott sík vidékeken csökken az állomány, az Alföld többi részén nő.
Tavaly számlálták meg tizenharmadszorra a hazai gólyákat. A „népszámlálást” idei adatokkal egészítették ki. Az eredményeket a napokban hozta nyilvánosságra a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME). Ennek alapján az ország 2014. évi gólyaállománya 4950 fészkelőpárra volt tehető. Ennek 40 %-a az ország északkeleti megyéiben, Borsod-Abaúj-Zemplénben, Szabolcs-Szatmár-Beregben és Hajdú-Biharban költött. A legkevesebb gólya Komárom-Esztergom, Nógrád és Heves megyében él. Az átlagos fiókaszám 2,55 volt, ami az átlagosnál jobb eredménynek számít. 2015-ben a tavalyinál 10 %-kal kevesebb pár foglalt fészket, és az átlagos fiókaszám is csak 2,2 körül volt. Ehhez hasonló ingadozást tapasztaltak már a szakemberek korábban is: a gyengébb eredmény oka a tavaszi vonulás során tapasztalt kedvezőtlen időjárás és a kis fiókák megfázását, pusztulását okozó kora nyári esőzés lehet.
A faj fő táplálkozóhelyéül szolgáló, hazánk egyik legértékesebb élőhelytípusát jelentő gyepek kiterjedése 1941 óta harmadával, félmillió hektárral, a szántóké pedig közel egymillió hektárral csökkent. Ugyanakkor a fehér gólyák által elkerült erdős területek nagysága ebben az időszakban megkétszereződött, egymillióról mintegy kétmillió hektárra, és a célkitűzések között a további erdősítés szerepel. Ugyancsak megduplázódott a beépített területek nagysága. Vagyis a földhasználat az ország egyharmadán a faj számára kedvezőtlen irányba változott. Sajnos a ma már tényként kezelt kedvezőtlen éghajlati változások ellenére sem változott lényegesen a vízgazdálkodás. Az évtizedekkel ezelőtt kizárólag belvíz-elvezetési céllal létrehozott sík vidéki csatornarendszerek üzemeltetése általában mellőzi a vízmegőrzési célokat, de magukon a csatornákon is igen kevés a vízvisszatartásra alkalmas műtárgy és a vízmegőrzésre alkalmas terület. Pedig a vizes élőhelyek ilyen módon történő lerontása és a szárazodás nem csak a természetes és természetközeli gyepek állapotát rontja, csökkentve ezzel a gólyák és más fajok élőhelyét, de a mezőgazdaságban a belvízkároknál nagyobb termésmennyiség-csökkenést okozhat. Az erdők kiterjedésének növekedése nem csak a nyílt területeket kedvelő fajok (a fehér gólyán kívül a túzok vagy a darvak) eltűnése miatt kedvezőtlen hatású. Az itt jellemző növényzetnél nagyobb vízigényű faállományok ugyanis a talajvízszint csökkenéséhez is hozzájárulnak az arra érzékeny területeken.
Ugyan az európai fehérgólya-állomány az elmúlt két évtizedben jelentősen nőtt, és Magyarországon is állandó nagyságú, a fenti tények alapján a faj rendszeres felmérését továbbra is folytatni kell, és szükség esetén megfelelő intézkedéseket kell hozni az elvesző fészekrakóhelyek pótlására és a táplálkozóhelyek megőrzésére, helyreállítására. Ugyancsak figyelemmel kell követni az agrártámogatások hatását az élőhelyek minőségére.