– 1823-ban írta Kölcsey Ferenc a Himnuszt, legalább is az autográf szerint, vagyis a szerző saját kézirata szerint, ami fennmaradt – mondta Porkoláb Tibor irodalomtörténész. – Nyilvánosságra azonban csak hat év múlva hozták. Akkor Kisfaludy Károly Auróra című almanachjában jelent meg. Az olvasók tehát csak ekkor láthatták először. Nem lett különösebb hatása elsőre. Jelentősége akkor növekedett meg, amikor megzenésítették. Ezt az az igény hívta életre, hogy akkorra már minden nemzetnek volt himnusza.
A hazafias kánon részévé 1848-ban vált, amikor is a forradalmi közönség a Bánk bán előadását megszakította, és felállva énekelni kezdtek különböző hazafias dalokat. Így a Marseillest, a Rákóczi indulót, a Szózatot és a Himnuszt, valamint elszavalták a Nemzeti dalt.
Később, majd csak a huszadik században töltötte be a nemzeti himnusz státuszát a Szózat mellett, de törvénybe csak 1989-ben foglalták körülbelül a következő szöveggel: A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.
– Izgalmas felvetés, hogy a Himnusz kanásznóta lenne eredetileg, hiszen a Megismerni a kanászt kezdetű dalunk ritmusára valóban el lehet énekelni a verset. Ez azonban csak véletlen egybeesés, attól függetlenül, hogy tényleg toborzó a versformája, mint a kanásztáncoké. A Himnusz verselése szimultán, tehát időmértékes és ütemhangsúlyos is. Ez utóbbiban íródtak a kanásznóták.
– Gyulai Pál tizenkilencedik századi irodalomtörténész szerint a Himnusznak azért adta azt az alcímet Kölcsey, hogy „a' Magyar nép zivataros századaiból", hogy megtévessze a cenzúrát – magyarázta Porkoláb Tibor. – De ez könnyedén cáfolható, hiszen az első megjelenéskor ezt az alcímet nem tartotta fontosnak Kölcsey, hogy odaírja. Csak a későbbi közléseknél illesztette hozzá.
– A szöveggel kapcsolatban két érdekesség van, amit sokan nem tudnak – mondta az irodalomtörténész. – Ez nyilván annak az eredménye, hogy a tizenkilencedik századi nyelvállapotot a mai ember már nem érti. Énekeljük, hogy jó kedvvel, bőséggel, és azt értjük alatta, hogy vidáman és gazdagságban. Pedig nem erről van szó. Az akkori magyar nyelv szerint a jó kedv szeretetteljes jóindulatot jelentett, a bőség pedig az ebben való bőséget, nem anyagi bőséget. A másik érdekesség, hogy azt írja Kölcsey „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.” Mitől is lesz bús ez a had, ha egyszer diadalmat ünnepel? – tette fel a kérdést Porkoláb Tibor. – Az első akadémiai nagyszótárban a bús mellett ezt lehet olvasni: sötét, fekete. Így tehát Mátyás Fekete seregére utal a bús jelző.
Nagy tanulsága ezeknek a félreértelmezéseknek, hogy az untig ismert szövegeknél is csak látszólag érti az olvasó annak jelentését – szögezte le az irodalomtörténész.
