Ugrás a tartalomra

Nem voltam jó gyerek!

minap.hu
Utoljára módosítva
2020. szeptember 01. kedd 11:08
Interjú Zemlényi Attilával, a Magister Gimnázium igazgatójával

Kevesen mesélnek róla, ha a gyerekkoruk nem volt ideális. Azt pláne ritkán vallják, ha rossz gyerekek voltak. Az már történelem. Zemlényi Attila nem titkolja, hogy nem volt mintagyerek. Ez az ő imázsának a része? De háromgyerekes családapaként és iskolaigazgatóként így lehet még hitelesebb…(x)

Fotó: Bujdos Tibor

­- Hogy lettél iskolaigazgató?
- Hittel és illúziókkal mentem dolgozni egy kollégiumba. Azt terveztem, délutánonként felügyelek, éjjel majd írok, délelőtt kicsit tovább alszom. Úgy 13-évet húztam le a Teleki Tehetséggondozóban, amit nagyon szerettem, aztán jöttek a gyerekeim és írás-alvás helyett
pedig óraadó tanárként is kezdtem dolgozni a Maturában, ami az első magániskolák egyike volt. Még Gergely László hívott. Idővel helyettes lettem, majd Gaál József barátom halála után vezető. Így alakult. Akkor már legalább tíz éve dolgoztam itt. Nem voltak ilyen ambícióim, a sors hozta így.
- Milyen elképzeléseid voltak? Hogy kezdtél a feladatnak?
- Akkor mindössze 49 tanulónk volt. Majdnem megszűnt az iskola, gyászoltunk és a feltételek sem voltak kifogástalanok. Hosszú út volt. Lassú fejlődési folyamat. Most felkúszik a tanulólétszám 200-ig is.
- Mik a mérföldkövek?
- A Tudomány és Technika háza akkor, amikor mi ott helyet kaptunk méltatlan körülményeket mutatott. Azóta egész más helyzet van, de akkor az az épület nem volt alkalmas iskolának. Beázott, hideg volt. Igaz a gyerekeket ez nem nagyon érdekelte, hiszen nekik az a fontos, hogy érzik magukat a bőrükben. Figyelnek-e rájuk? Törődnek-e velük? Ők nem a nagybetűs életre készülnek, hanem élik az életük, boldog vagy boldogtalanok. Később javultak a körülményeink, aztán találtunk egy új székhelyet a Szeles utcában. Ez egy patinás épület. Eredetileg is iskolának, kadétiskolának épült. 1000 m2. Ami pedig még fontosabb, hogy a helynek szelleme van, szerethető. Klasszikus oktatási intézmény, és ezt a gyerekek is érzik. Óriási változás az évek alatt, hogy a diákok és a szülők viszonya az iskolához megváltozott. Vannak persze kritikák, de a végeredmény mára már mindenképp pozitív.
- Ennek mi a fokmérője?
- Nem az számít hány gyereket veszünk fel, hanem hogy felvesszük-e azokat, akiket kell…
- Ezt hogy érted?
- Nem maga az oktatás az elsőrendű cél, hanem az, hogy az egyes gyerek eléri-e a céljait az oktatást követően attól függetlenül, hogy milyen célt tűzött ki. Ez a legfontosabb. Meg, hogy a szülőkkel is tudassuk: ránk bízhatják a gyerekeket, mert figyelünk rájuk, támogatjuk őket.
- Mi többet adtok a gyerekeknek mint máshol?
- Nem veszünk el tőlük!!! Nem veszünk el fölöslegesen időt. Sem semmi mást. Az a gimi akarunk lenni, ahol mindenki megtalálja a számításait. Hogy a gyerek boldoguljon, ahogy szeretne. Ha orvos akar lenni, az lehet, ha sportoló akkor az, ha manöken, akkor az, ha meg csavargó…nos csak rajta áll!
- Milyen gyerekek járnak hozzátok?
- Mint a Gombóc Artúrban a csoki. Mindenféle. Élsportoló, autista, magányos hős, szőke, kövér, sovány, szépségkirálynő, tetovált lány…gyerek—gyerek.
- Hogy tudsz hatni rájuk?
- Valamiféle partnerséget próbálok kialakítani, összetartozást, nem visszaélni a pedagógus tekintélyével, szeretettel, az a legjobb kovász. Az is fontos, hogy nálunk ugyanannyi a férfi mint a női tanár. Mert mindenféle példát látnak. Egyensúly van. Szerény harmónia. Ez lényeges. A gyerekek mindent megéreznek. Ha félsz azt is. ha lelkes vagy azt is. Mindent…
- Segíteni tudsz?
- Amikor hozzám jönnek, biztosan segítségre van szükségük. Sokféle eset van. Volt olyan diáklány, akit segítettünk a családtól elköltöztetni, mert méltatlan körülmények között élt, megverték. Ez szélsőséges helyzet. De a kamaszoknak alapesetben is nagyon sok problémájuk van. Magukkal. A világgal. Ezek gyakran egészen egyszerű, pici problémák, amikre csak ők nem találják a megoldást. Amit tudok, megteszek, megteszünk. Elsősorban azonban elfogadom őket olyanak, amilyenek. A problémáikkal együtt.
- Alkotó ember vagy. A tanítványaid így is ismernek? Szembesülnek a Te vívódásaiddal?
- Nem. Az elmúlt huszonöt évben ha kétszer szembesültek az alkotásaimmal... Volt persze, aki megkeresett, hogy segítsek az írásban. Párhuzamosan dolgozom az utánpótlás nevelésen, de nem feltétlenül itt az iskolában.
- Akkor miért gondolod, hogy értik, hogy érted őket?
- Aki a saját korosztályában boldogul, már sikeres. A fiatalok erre vágynak. Egy jó közösség részévé válni és nem magányosan kallódni. Sokan hasonlítanak is rám. Én nem voltam jó tanuló, inkább csak olyan közepes. És még csak nem is viselkedtem jól. Nem voltak példaképeim. Később, az egyetemen már igen. De addig aligha. Szóval a gyerekkorom nem példaértékű. De valójában hogy is osztják az érdemeket? Az elfogadás a lényeg. Az őszinteség. Mindenki szerethető.
- Mi a cél?
- Jól vagyok! Jól érzem magam. Hálás vagyok mindenért. Ott vagyok, ahol lennem kell. Tanítok, írok, tanulok. Ez az én helyem. Önazonos, azt hiszem.

Miskolci Magister Gimnázium