Vagyis ez a 25-30 cm-es farkos kétéltű fittyet hányva az evolúció irányára nem hagyja el a vizet, bojtos külső kopoltyúival veszi fel az oxigént, akár a gőték és szalamandrák lárvái. (Persze mesterséges körülmények között – hormon adagolásával (tyroxin) – előidézhető az átalakulás, s létrejöhet a tüdővel lélegző szárazföldi alak.)
A kétéltűek rendkívül sérülékenyek, épp ez az oka, hogy krízishelyzetbe kerültek. Bőrük vékony féligáteresztő, a klímaváltozás következtében a csapadékeloszlás szélsőségesebb, pár nap alatt lezúduló „özönvizet” szárazság követ. Mérsékeltövi kétéltűink nem tudnak a hirtelen (pár évtized alatti) változáshoz, a szárazsághoz alkalmazkodni. A megnövekedett UV-sugárzás ellen sem védi meg őket a bőrük – ahogyan mi is az egyre erősebb naptejekre szorulunk. Ahogyan kifejlettként a szárazföldi viszonyok változása, úgy lárvaként a vizes életterük pusztulása viseli meg őket. Nem csak a kiszáradás, de a bemosódott szennyeződések is fenyegetik őket.
Az a víz, mely olajjal szennyezett, nyilvánvalóan élhetetlen, de az, amit mi tisztának látunk – az is hordozhat mérgeket! Minden a légkörbe jutott, a talajon vagy a talajban lévő vegyi anyag a csapadék által kimosódik, tócsákba, patakokba, tavakba stb. kerülnek. Észrevétlen megmérgeztünk mindent magunk körül. Ezek a szennyeződések viszonylag kis koncentrációjúak, nagyvonalúan úgy fogalmazunk: „határérték alattiak”. De ezeket a határértékeket mi szabtuk meg, a saját érzékenységünkhöz mérten. A békák bizonyára nem ezt mondanák. Saját ivóvizeinket a lehető legtisztább helyekről vesszük, forrásokat foglalunk, mély artézi kutakat fúrunk.
Elővigyázatosságból ezeket a vizeket is gyakran szűrjük, tisztítjuk, mielőtt a vezetékbe kerül.
Visszatérve az axolotlhoz, az egyik egyedünknek két mellső lába van a bal oldalán. Ezek az állatok egy kereskedésből származnak oda pedig valószínűleg egy tenyésztőtől kerültek. Talán jó kis csapvízben látták meg a napvilágot.
Ki tudja mi okozta az ő genetikai sérülését. Õk rendkívül érzékenyek, de mi sem vagyunk érzéketlenek! Ahogyan a homokágy, az aktív szűrők és a legmodernebb technikák sem tudnak mindent kiszűrni amit az emberi találékonyság a vízbe juttat. Talán mindannyian tudjuk már, hogy például a fogamzásgátló tabletták hormonja a vizelettel a csatornákba kerülve épp ilyen anyag, mely visszakerülve a vezetékekbe az emberi meddőségek egy részéért is felelőssé tehető.
A kétéltűek kialakulásakor épp egy klímaváltozás volt a Földön. Az addigi csapadékos időjárást aszályos váltotta fel. Összefüggő vízfelületek kisebb tavacskákká, pocsolyákká apadtak. A halaktól, ragadozóktól hemzsegő vizekben veszélyes volt az élet, aki a kis, elzárt tavacskákat választotta a ragadozóktól megmenekült ugyan, de a kiszáradást kockáztatta. Ez volt a IZMOSÚSZÓJÚAK ideje, bőrükkel, szájnyálkahártyájukkal a légkörből is képesek voltak oxigént felvenni, ha az elsekélyesedő, felmelegedő pocsolyákból már nem lehetett; úszóikra támaszkodva egyik víztesttől a másikig juthattak szorult helyzetükben. Így váltak ők a kétéltűek és egyúttal minden szárazföldi állat, így a mi őseinkké is.
Érdekes módon a mangrove mocsarak árapály-zónájában hasonló átalakulás zajlik napjainkban (ezekben az évmilliókban) is. A KÚSZÓGÉB – a hal, aki köveken ugrál, aki a szájában vizet visz a szárazföldre – a víz alól a szárazat is kémleli, szeme alkalmazkodott a levegő más fénytöréséhez. Még szüksége van a vízre, de már a szárazföldre vágyik. Lassan közeledjünk terráriumukhoz, türelmesen figyeljük őket, különben beugranak a vízbe és a kövek alá rejtőznek, így azonban láthatjuk, ahogy büszkén kémlelnek a behelyezett kövekről, vagy a magaslaton keresgélik a tubifexet.
Nagyon komolyan veszik a szárazföld meghódítását!
A kétéltűek rendkívül sérülékenyek, épp ez az oka, hogy krízishelyzetbe kerültek. Bőrük vékony féligáteresztő, a klímaváltozás következtében a csapadékeloszlás szélsőségesebb, pár nap alatt lezúduló „özönvizet” szárazság követ. Mérsékeltövi kétéltűink nem tudnak a hirtelen (pár évtized alatti) változáshoz, a szárazsághoz alkalmazkodni. A megnövekedett UV-sugárzás ellen sem védi meg őket a bőrük – ahogyan mi is az egyre erősebb naptejekre szorulunk. Ahogyan kifejlettként a szárazföldi viszonyok változása, úgy lárvaként a vizes életterük pusztulása viseli meg őket. Nem csak a kiszáradás, de a bemosódott szennyeződések is fenyegetik őket.
Az a víz, mely olajjal szennyezett, nyilvánvalóan élhetetlen, de az, amit mi tisztának látunk – az is hordozhat mérgeket! Minden a légkörbe jutott, a talajon vagy a talajban lévő vegyi anyag a csapadék által kimosódik, tócsákba, patakokba, tavakba stb. kerülnek. Észrevétlen megmérgeztünk mindent magunk körül. Ezek a szennyeződések viszonylag kis koncentrációjúak, nagyvonalúan úgy fogalmazunk: „határérték alattiak”. De ezeket a határértékeket mi szabtuk meg, a saját érzékenységünkhöz mérten. A békák bizonyára nem ezt mondanák. Saját ivóvizeinket a lehető legtisztább helyekről vesszük, forrásokat foglalunk, mély artézi kutakat fúrunk.
Elővigyázatosságból ezeket a vizeket is gyakran szűrjük, tisztítjuk, mielőtt a vezetékbe kerül.
Visszatérve az axolotlhoz, az egyik egyedünknek két mellső lába van a bal oldalán. Ezek az állatok egy kereskedésből származnak oda pedig valószínűleg egy tenyésztőtől kerültek. Talán jó kis csapvízben látták meg a napvilágot.
Ki tudja mi okozta az ő genetikai sérülését. Õk rendkívül érzékenyek, de mi sem vagyunk érzéketlenek! Ahogyan a homokágy, az aktív szűrők és a legmodernebb technikák sem tudnak mindent kiszűrni amit az emberi találékonyság a vízbe juttat. Talán mindannyian tudjuk már, hogy például a fogamzásgátló tabletták hormonja a vizelettel a csatornákba kerülve épp ilyen anyag, mely visszakerülve a vezetékekbe az emberi meddőségek egy részéért is felelőssé tehető.
A kétéltűek kialakulásakor épp egy klímaváltozás volt a Földön. Az addigi csapadékos időjárást aszályos váltotta fel. Összefüggő vízfelületek kisebb tavacskákká, pocsolyákká apadtak. A halaktól, ragadozóktól hemzsegő vizekben veszélyes volt az élet, aki a kis, elzárt tavacskákat választotta a ragadozóktól megmenekült ugyan, de a kiszáradást kockáztatta. Ez volt a IZMOSÚSZÓJÚAK ideje, bőrükkel, szájnyálkahártyájukkal a légkörből is képesek voltak oxigént felvenni, ha az elsekélyesedő, felmelegedő pocsolyákból már nem lehetett; úszóikra támaszkodva egyik víztesttől a másikig juthattak szorult helyzetükben. Így váltak ők a kétéltűek és egyúttal minden szárazföldi állat, így a mi őseinkké is.
Érdekes módon a mangrove mocsarak árapály-zónájában hasonló átalakulás zajlik napjainkban (ezekben az évmilliókban) is. A KÚSZÓGÉB – a hal, aki köveken ugrál, aki a szájában vizet visz a szárazföldre – a víz alól a szárazat is kémleli, szeme alkalmazkodott a levegő más fénytöréséhez. Még szüksége van a vízre, de már a szárazföldre vágyik. Lassan közeledjünk terráriumukhoz, türelmesen figyeljük őket, különben beugranak a vízbe és a kövek alá rejtőznek, így azonban láthatjuk, ahogy büszkén kémlelnek a behelyezett kövekről, vagy a magaslaton keresgélik a tubifexet.
Nagyon komolyan veszik a szárazföld meghódítását!