- Szegedi születésű, Budapesten tanult… hogy került Miskolcra?
- Bodonyi Csaba meghívására jöttem, 1983-ban. Õszintén megmondom, akkor azért választottam Miskolcot, mert véleményem szerint ez volt az ország legcsúnyább városa. Hittem, hogy ha itt meg tudok maradni, akkor az életben is meg tudok majd maradni. Ennek már harminc éve, s az a legszomorúbb, hogy azóta csak romlott a helyzet. Akkoriban, a negatívumok mellett, még voltak itt helyek, olyan élhető közösségi terek, szórakozóhelyek a városban, ahová el lehetett menni jókat beszélgetni, kikapcsolódni, vagy akár csak egy kicsit együtt lenni. Volt egy olyan - szó szerint vett - városi élet, amelynek ma már csak a nyomai léteznek.
- Úgy érzi, ez összefüggésben van a város építészetével?
- Természetesen. Nekem az egész pályafutásomat meghatározták Plesz Antalnak, a neves miskolci építészmesternek a szavai, aki - amikor idekerültem - megkérdezte: Ki vagy te? Azt hittem, értem mit akar, és megmondtam a nevem. Amikor azonban újra feltette a kérdést, rájöttem, hogy egészen másra gondol. Arra, amit ő így fogalmazott meg: „először embert építs, és csak utána házat!”. Egy épület mindig tükrözi az építész személyiségét, és ha ő nem tud viselkedni, az általa tervezett épület sem tud majd „viselkedni”, alkalmazkodni a környezetéhez. Teljesen értelmetlen úgy utakat építeni, hogy közben az utcákat, tereket megszüntetjük. Értelmetlen olyan lakótelepeket létrehozni, amelyek elidegenítik az embert a várostól. A városépítés nem csak az építész feladata, ebben részt kell vennie a lakóknak is, hogy aztán igazán sajátjuknak érezhessék a települést, megbecsüljék a település értékeit.
- Ön szerint, a gazdasági körülmények mellett, minek köszönhető Miskolc fokozatos leépülése?
- Látja: például az ilyen szóhasználatnak is! A városépítésben a médiának is megvan a szerepe, s - talán a rossz példák nyomán - divat lett építés helyett a leépítésről beszélni. Divat lett mindig a rosszat, a negatívat megmutatni - ennek van hírértéke - holott épp fordítva kellene. Arról kellene beszélni, miért jó itt élni, melyek azok az értékek, amelyek csak itt vannak meg, amelyekhez ragaszkodhatunk. Amelyek megerősítenek bennünket abban, hogy nem szabad elmenni innen, hanem igenis, tenni kell a városért. El kell hitetni az emberekkel, hogy ebben a városban jó élni, Tamási Áron szavaival: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne...”
- A média híreit sajnos gyakran az élet alakítja. Ha esetleg rossz dolgok történnek, nem lehet, nem lenne hiteles csupa jót írni...
- Mondok én erre valamit: 1945-ben romokban hevert az ország. Nem voltak útjaink, nem voltak hídjaink… Nem volt szinte semmink, de volt hitünk! Hitünk abban, hogy újjá tudjuk építeni, amit leromboltak - s ez a hit az, ami ma hiányzik. Az elszántság, hogy mi is akarjunk valamit tenni a környezetünkért - akár csak annyit, hogy példás rendben tartjuk a portánkat, az utat, a járdát a házunk előtt. Lehet, hogy először érdektelenséget, közönyt tapasztalunk a szomszédok részéről, de előbb-utóbb lesznek majd olyanok, akik követik a példánkat. Amikor azt mondom, a városépítés a közösség feladata kell hogy legyen, meg szokták kérdezni: milyen lehetősége van ebben részt venni egy városlakónak? Szerintem mindenkinek megvan rá a lehetősége, csak keresni kell a módját.
- Sok beruházás zajlik, zajlott Miskolcon, s vannak tervek is, amelyekről véleményt kell majd alkotnia. Csupán néhányat említek, amelyek gyakorlatilag „városi ügy”- nek számítanak: Dísz tér, Avas szálló, Erzsébet tér, Városháza...
- Mindenekelőtt le szeretném szögezni, hogy a néhány nap, amióta megkaptam a főépítészi megbízatást, még nem volt elegendő, hogy igazából áttekintsem a beruházásokat, s az elődöm tevékenységét sem szeretném minősíteni. A Dísz tér vonatkozásában azonban határozott véleményem, hogy építészetileg ugyanazt a megosztottságot tükrözi, mint maga a város. Két külön iroda tervezte - gyakorlatilag félbe van vágva - úgy gondolom, hogy ez egy probléma, amit mindenképpen meg kell majd oldani. Viszont a városnak itt is meg kell fogalmaznia, hogy mit akar? Ha kereskedőváros akar lenni, akkor tegyen oda plazát! Ha viszont kulturális főváros szeretne lenni, akkor mondja ki, hogy a főterén - a kirakatában - olyan épületek legyenek, amelyek ezt tükrözik. Hogy az idegenek - de a városlakók is - lássák, ha idejönnek, hogy mitől Miskolc, Miskolc.
A Városházával szinte ugyanez a helyzet. Hiszen mi is az a városháza? Hová helyezzük a hangsúlyt? Ha arra, hogy ez a városnak a háza, akkor nem csupán egy épületről van szó, hanem egy olyan létesítményről, amelyet a városlakók valóban a sajátjuknak éreznek, érezhetnek. Minden szempontból, s a tervezésnél is ehhez kell igazodni. Az Erzsébet teret illetően egyelőre azt tudom elmondani, hogy már egyszerű városlakóként is több hiányosságot éreztem. A kihelyezett utcabútorokat például teljesen átmenetinek gondoltam, nem igazán illenek a tér hangulatához. A kibontott Szinva hídja a térnél aránylag esztétikusan illeszkedik a környezetbe, talán szerencsésebb lett volna ugyanilyen, vagy hasonló stílusban megalkotni az utcabútorokat is.
- Avas szálló…?
- Apám mindig azt mondta: fiam egyetlen egyet nem tehetsz meg: nem rabolhatod el másnak az idejét! Minden mást pótolni lehet, de az elfecsérelt időt nem pótolhatja senki. Mindig hangsúlyozom, nagy szükség van középületekre, igazi közösségi terekre a belvárosban. S a miskolciaknak joguk van használni a saját belvárosukat, az itt található létesítményeket - ügyintézésre, vagy kikapcsolódásra, közösségi életre, szórakozásra. Ha valaki a belváros közepén évekig nem boldogul egy elhibázott beruházással, akkor az a városlakók idejét pazarolja. Korlátozza őket azon joguk érvényesítésében, hogy használják a saját városukat. Ha a kivitelező nem tud megbirkózni a feladattal, akkor lássa ezt be, s adja vissza a városnak, amit elvett. Az Avas szálló felújítását mielőbb be kell fejezni, meg fogjuk keresni a leghatékonyabb megoldásokat.
- Mit emelne ki a célkitűzései közül?
- Miskolcnak újra meg kell mutatnia, meg kell határoznia önmagát. Ha meg akarunk tervezni egy középületet, létesítményt, ne az legyen a meghatározó, hogy mi az Unió által meghatározott feladat és mennyi pénz van rá, hanem az, hogy a város mit szeretne építeni? Mik a városban élő emberek igényei, s milyen módon tudják ezt kifejezni? Véleményem szerint a város az utóbbi évtizedekben azért jutott ide, ahol most tart, mert már nem voltak meg azok a közösségek, amelyek ezt meg tudták volna határozni. Utcákat, tereket kell építeni, olyan helyszíneket létrehozni, ahol újra kialakulhatnak ezek a közösségek, ahol találkozni tudnak az emberek. Ezért szeretnék dolgozni, de ezen célok megvalósításához természetesen nem elég egy ember. Kell, hogy mindehhez Miskolc is partner legyen, s itt most nem is annyira a város vezetésére gondolok, hanem a város lakosságára, mindannyiunkra.
Rostás László
Szegeden született 1957-ben. Nős, két gyermek édesapja. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának elvégzése után, 1983-ban költözött Miskolcra, ahol az ÉSZAKTERV-nél folytatta tanulóéveit. 1988-90 között végezte el a MÉSZ mesteriskola X. ciklusát, Plesz Antal és Bodonyi Csaba kezei alatt, a Miskolci Műhely felügyelete mellett. Az ÉSZAKTERV felbomlása után, 1991-ben önálló építészirodát nyitott. Ma is vezetője az ARC Építész Kft.-nek, amelyben két fiatal építésszel dolgozik együtt. Szakmai munkáján felül oktatói és közéleti szerepet is vállal, tagja volt a Magyar Építészek Országos Kamarája alkotmányozói és jogi bizottságának, de részt vett a B.-A.-Z. megyei Építész Kamara elnökségében is. Számos elismerésben részesült, 1993-ban megkapta a „Pro-Architectura” díjat, 2000-ben, 2002-ben a Miskolci Városszépítő Egyesület „Városunkért” díját. 2003-ban, a Semmelweis Kórház Belgyógyászati Tömb tervezéséért az egészségügyi, szociális és családügyi miniszter Elismerő oklevelert adományozott neki. 2005-ben magkapta Miskolc város Nívódíját, 2006-ban a regionális fejlesztésekért és felzárkóztatásért felelős tárca nélküli miniszter Elismerő oklevelét. 2007-ben a Miskolc Városi Műjégpálya tervezéséért Építőipari Nívódíjban részesült, 2010-ben pedig megkapta Miskolc város Építészeti Alkotó-díját.
- Bodonyi Csaba meghívására jöttem, 1983-ban. Õszintén megmondom, akkor azért választottam Miskolcot, mert véleményem szerint ez volt az ország legcsúnyább városa. Hittem, hogy ha itt meg tudok maradni, akkor az életben is meg tudok majd maradni. Ennek már harminc éve, s az a legszomorúbb, hogy azóta csak romlott a helyzet. Akkoriban, a negatívumok mellett, még voltak itt helyek, olyan élhető közösségi terek, szórakozóhelyek a városban, ahová el lehetett menni jókat beszélgetni, kikapcsolódni, vagy akár csak egy kicsit együtt lenni. Volt egy olyan - szó szerint vett - városi élet, amelynek ma már csak a nyomai léteznek.
- Úgy érzi, ez összefüggésben van a város építészetével?
- Természetesen. Nekem az egész pályafutásomat meghatározták Plesz Antalnak, a neves miskolci építészmesternek a szavai, aki - amikor idekerültem - megkérdezte: Ki vagy te? Azt hittem, értem mit akar, és megmondtam a nevem. Amikor azonban újra feltette a kérdést, rájöttem, hogy egészen másra gondol. Arra, amit ő így fogalmazott meg: „először embert építs, és csak utána házat!”. Egy épület mindig tükrözi az építész személyiségét, és ha ő nem tud viselkedni, az általa tervezett épület sem tud majd „viselkedni”, alkalmazkodni a környezetéhez. Teljesen értelmetlen úgy utakat építeni, hogy közben az utcákat, tereket megszüntetjük. Értelmetlen olyan lakótelepeket létrehozni, amelyek elidegenítik az embert a várostól. A városépítés nem csak az építész feladata, ebben részt kell vennie a lakóknak is, hogy aztán igazán sajátjuknak érezhessék a települést, megbecsüljék a település értékeit.
- Ön szerint, a gazdasági körülmények mellett, minek köszönhető Miskolc fokozatos leépülése?
- Látja: például az ilyen szóhasználatnak is! A városépítésben a médiának is megvan a szerepe, s - talán a rossz példák nyomán - divat lett építés helyett a leépítésről beszélni. Divat lett mindig a rosszat, a negatívat megmutatni - ennek van hírértéke - holott épp fordítva kellene. Arról kellene beszélni, miért jó itt élni, melyek azok az értékek, amelyek csak itt vannak meg, amelyekhez ragaszkodhatunk. Amelyek megerősítenek bennünket abban, hogy nem szabad elmenni innen, hanem igenis, tenni kell a városért. El kell hitetni az emberekkel, hogy ebben a városban jó élni, Tamási Áron szavaival: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne...”
- A média híreit sajnos gyakran az élet alakítja. Ha esetleg rossz dolgok történnek, nem lehet, nem lenne hiteles csupa jót írni...
- Mondok én erre valamit: 1945-ben romokban hevert az ország. Nem voltak útjaink, nem voltak hídjaink… Nem volt szinte semmink, de volt hitünk! Hitünk abban, hogy újjá tudjuk építeni, amit leromboltak - s ez a hit az, ami ma hiányzik. Az elszántság, hogy mi is akarjunk valamit tenni a környezetünkért - akár csak annyit, hogy példás rendben tartjuk a portánkat, az utat, a járdát a házunk előtt. Lehet, hogy először érdektelenséget, közönyt tapasztalunk a szomszédok részéről, de előbb-utóbb lesznek majd olyanok, akik követik a példánkat. Amikor azt mondom, a városépítés a közösség feladata kell hogy legyen, meg szokták kérdezni: milyen lehetősége van ebben részt venni egy városlakónak? Szerintem mindenkinek megvan rá a lehetősége, csak keresni kell a módját.
- Sok beruházás zajlik, zajlott Miskolcon, s vannak tervek is, amelyekről véleményt kell majd alkotnia. Csupán néhányat említek, amelyek gyakorlatilag „városi ügy”- nek számítanak: Dísz tér, Avas szálló, Erzsébet tér, Városháza...
- Mindenekelőtt le szeretném szögezni, hogy a néhány nap, amióta megkaptam a főépítészi megbízatást, még nem volt elegendő, hogy igazából áttekintsem a beruházásokat, s az elődöm tevékenységét sem szeretném minősíteni. A Dísz tér vonatkozásában azonban határozott véleményem, hogy építészetileg ugyanazt a megosztottságot tükrözi, mint maga a város. Két külön iroda tervezte - gyakorlatilag félbe van vágva - úgy gondolom, hogy ez egy probléma, amit mindenképpen meg kell majd oldani. Viszont a városnak itt is meg kell fogalmaznia, hogy mit akar? Ha kereskedőváros akar lenni, akkor tegyen oda plazát! Ha viszont kulturális főváros szeretne lenni, akkor mondja ki, hogy a főterén - a kirakatában - olyan épületek legyenek, amelyek ezt tükrözik. Hogy az idegenek - de a városlakók is - lássák, ha idejönnek, hogy mitől Miskolc, Miskolc.
A Városházával szinte ugyanez a helyzet. Hiszen mi is az a városháza? Hová helyezzük a hangsúlyt? Ha arra, hogy ez a városnak a háza, akkor nem csupán egy épületről van szó, hanem egy olyan létesítményről, amelyet a városlakók valóban a sajátjuknak éreznek, érezhetnek. Minden szempontból, s a tervezésnél is ehhez kell igazodni. Az Erzsébet teret illetően egyelőre azt tudom elmondani, hogy már egyszerű városlakóként is több hiányosságot éreztem. A kihelyezett utcabútorokat például teljesen átmenetinek gondoltam, nem igazán illenek a tér hangulatához. A kibontott Szinva hídja a térnél aránylag esztétikusan illeszkedik a környezetbe, talán szerencsésebb lett volna ugyanilyen, vagy hasonló stílusban megalkotni az utcabútorokat is.
- Avas szálló…?
- Apám mindig azt mondta: fiam egyetlen egyet nem tehetsz meg: nem rabolhatod el másnak az idejét! Minden mást pótolni lehet, de az elfecsérelt időt nem pótolhatja senki. Mindig hangsúlyozom, nagy szükség van középületekre, igazi közösségi terekre a belvárosban. S a miskolciaknak joguk van használni a saját belvárosukat, az itt található létesítményeket - ügyintézésre, vagy kikapcsolódásra, közösségi életre, szórakozásra. Ha valaki a belváros közepén évekig nem boldogul egy elhibázott beruházással, akkor az a városlakók idejét pazarolja. Korlátozza őket azon joguk érvényesítésében, hogy használják a saját városukat. Ha a kivitelező nem tud megbirkózni a feladattal, akkor lássa ezt be, s adja vissza a városnak, amit elvett. Az Avas szálló felújítását mielőbb be kell fejezni, meg fogjuk keresni a leghatékonyabb megoldásokat.
- Mit emelne ki a célkitűzései közül?
- Miskolcnak újra meg kell mutatnia, meg kell határoznia önmagát. Ha meg akarunk tervezni egy középületet, létesítményt, ne az legyen a meghatározó, hogy mi az Unió által meghatározott feladat és mennyi pénz van rá, hanem az, hogy a város mit szeretne építeni? Mik a városban élő emberek igényei, s milyen módon tudják ezt kifejezni? Véleményem szerint a város az utóbbi évtizedekben azért jutott ide, ahol most tart, mert már nem voltak meg azok a közösségek, amelyek ezt meg tudták volna határozni. Utcákat, tereket kell építeni, olyan helyszíneket létrehozni, ahol újra kialakulhatnak ezek a közösségek, ahol találkozni tudnak az emberek. Ezért szeretnék dolgozni, de ezen célok megvalósításához természetesen nem elég egy ember. Kell, hogy mindehhez Miskolc is partner legyen, s itt most nem is annyira a város vezetésére gondolok, hanem a város lakosságára, mindannyiunkra.
Rostás LászlóSzegeden született 1957-ben. Nős, két gyermek édesapja. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának elvégzése után, 1983-ban költözött Miskolcra, ahol az ÉSZAKTERV-nél folytatta tanulóéveit. 1988-90 között végezte el a MÉSZ mesteriskola X. ciklusát, Plesz Antal és Bodonyi Csaba kezei alatt, a Miskolci Műhely felügyelete mellett. Az ÉSZAKTERV felbomlása után, 1991-ben önálló építészirodát nyitott. Ma is vezetője az ARC Építész Kft.-nek, amelyben két fiatal építésszel dolgozik együtt. Szakmai munkáján felül oktatói és közéleti szerepet is vállal, tagja volt a Magyar Építészek Országos Kamarája alkotmányozói és jogi bizottságának, de részt vett a B.-A.-Z. megyei Építész Kamara elnökségében is. Számos elismerésben részesült, 1993-ban megkapta a „Pro-Architectura” díjat, 2000-ben, 2002-ben a Miskolci Városszépítő Egyesület „Városunkért” díját. 2003-ban, a Semmelweis Kórház Belgyógyászati Tömb tervezéséért az egészségügyi, szociális és családügyi miniszter Elismerő oklevelert adományozott neki. 2005-ben magkapta Miskolc város Nívódíját, 2006-ban a regionális fejlesztésekért és felzárkóztatásért felelős tárca nélküli miniszter Elismerő oklevelét. 2007-ben a Miskolc Városi Műjégpálya tervezéséért Építőipari Nívódíjban részesült, 2010-ben pedig megkapta Miskolc város Építészeti Alkotó-díját.