– Igaz is, hová tűnt a sportágból, és mikor lépett le a színről?
– Tíz évvel ezelőtt köszöntem el. Előtte már elbúcsúztattak, de úgy alakultak a dolgok, hogy Horváth Csabát segíthettem egy rövid ideig. Négy napig dolgoztunk együtt, igyekeztem mindenben támogatni, de gyorsan kiderült, hogy nem meri elvállalni a vállára nehezedő terhet, megijedt a feladattól. Végigcsináltam az évet, de amikor Nyeste Sándort megismerték a gyerekek, és belerázódott a munkába, 2000. január elsején végleg elköszöntem. Azóta csak a sportüzletemre ügyelek, a kettő már nem ment együtt.
– Ön nemcsak az MVSC-nél pallérozta a fiatalokat, hanem főtitkára volt a megyei Judo Szövetségnek is. Nehéz döntést hozott?
– Nem volt egyszerű, hiszen 21 éven keresztül dolgoztam a vasutas klubnál. Sokszor elemeztem, de mindig arra a következtetésre jutottam, hogy tíz évvel ezelőtt helyesen cselekedtem. Felelőtlenség lett volna a gyerekekkel szemben, ha nem adok ki magamból mindent, márpedig a megosztottság ezt aligha tette volna lehetővé.
– Idézze fel, hogy csöppent bele a judo világába?
– A sportágat 1958-ban ismertem meg Budapesten. A családdal Borsodba költöztünk, és inkább kézilabdáztam, illetve röplabdáztam. Tizennyolc évesen kerültem Miskolcra, akkor meg már úgy gondoltam, lekéstem a versenyzésről. 1978-ban vittem le a fiaimat a terembe Fábián Jánoshoz, és akkor én is ott ragadtam. Tanulgattam, felújítottam az ismereteimet, és kezdetben 9 éves fiúkkal foglalkoztam.
– Viszont az elismerést azért kapta, mert Miskolcon életre hívta a sportág női bázisát! Hogyan emlékszik vissza minderre?
– 1983-ban történt, és komoly előkészítést igényelt, mert elég sokan ellenezték. Az volt az álláspontjuk, hogy minek a keveset még tovább osztani. A klubnál Marosi József volt az ügyvezető elnök, és neki köszönhettem, hogy megalakíthattuk a női szakágat. Igaz, közölte, hogy csak edzéslehetőséget tudnak biztosítani, valamint a versenyekre történő utazásban lehetnek a segítségünkre. Egy éves roppant kemény munka következett, és 1984 februárjában indulhattunk el az első versenyre, amelyet Győrben rendeztek meg. Kalandos utunk volt, hiszen leszakadt a felsővezeték, rettenetesen hideg volt a vonaton, délután négy óra helyett este kilenckor értünk a Rába-parti városba. Másnap volt a viadal, amelyen Nyisztor Mária révén megszereztük az első aranyérmünket!
– Honnan jött az ötlet, hogy a lányokkal is érdemes foglalkozni Miskolcon?
– Debrecenben, a Bp. Spartacusnál, Győrben és Szegeden már működött ez a szakág. Egy krakkói kapcsolat bátorított az útkeresésre, és egyre több hangot lehetett hallani, hogy a szöuli olimpián már bemutató jelleggel megjelenik a sportág. Ez indított el, és azért hadakoztam, hogy ne kerüljünk lépéshátrányba a vetélytársakkal szemben. Ma már szerves része az olimpiai műsornak.
– Kikre emlékszik vissza a legszívesebben, kik voltak a legkedvesebb, legeredményesebb tanítványai?
– Ezt nehéz lenne felsorolni, de a teljesség igénye nélkül említhetem meg Macsuga Kárment, aki orvos lett. Szűcs Enikő, Dóczi Enikő, Majláth Mónika, Király Ildikó, Kiss Anita, Papp Orsolya – és a sort folytathatnám tovább.
– Milyen jutott eszébe, amikor átvette a kitüntető elismerést?
– Átvillant a fejemen, hogy mostanság már a miskolci hölgyek jóval eredményesebbek a nemzetközi porondon, mint a férfiak. Kisebb ugyan a létszám, sokan más városokban tanulnak, de a minőségre nem lehet panasz. A legszebb év az 1995-ös volt, amikor szinte mindent megnyertek az MVSC képviselői. A díjnak nagyon örültem, ráadásul nagyon sokan mondták utána, hogy megérdemelten jutottam a birtokába. Nem azért kaptam, mert éppen én voltam a soros, hanem az elvégzett munkát ismerték el vele. Az pedig különösen simogatta a lelkemet, hogy nem felejtettek el!
Doros László