Bár nem az övék volt az egyetlen díj, az iskola növendékei szinte taroltak a december 4-én, Hatvanban megrendezett Heves Megyei és Regionális „Vivaldi +” Zeneiskolai Fesztiválon. A zenekar karmesterével, Gergely Péter Pállal azonban nehéz az eredményekről beszélgetni. Gondolatban már a nyárra készül, sorozatos sikereik ellenére kétségekkel.
– Valódi örömünnep lehetett ez a hatvani verseny, ha szinte minden díjat elhoztak!
– Az volt! De nem ez volt az egyetlen az évben. Áprilisban például a VIII. Országos Bartók Béla Hegedűduó Versenyen is első helyezést ért el két növendékünk, és nem volt könnyű dolguk, igen nehéz műveket kellett játszani. Most pedig már a nyárra készülünk, hiszen ismét meghívást kaptunk Franciaországba, a júliusi belfort-i művészeti fesztiválra. A lehető legjobb zenekarral kell kiutaznunk, hiszen Liszt-év van, és valószínű, hogy emiatt az elvárások egy picit még magasabbak lesznek, mint eddig. A szervezők és a közönség is tőlünk Lisztet, Bartókot és modern magyar zenét vár, márpedig ők mind nagyszerű, viszont nehéz zeneműveket írtak és írnak.
– Tudomásom szerint az elvárások eddig sem voltak alacsonyak, önmagában az is nagy szó, ha visszahívnak egy zenekart erre a fesztiválra.
– Mi már négy alkalommal jártunk ott – és tegyük azt is hozzá, hogy ez a Festival international de musique universitaire, tehát egyetemi művészeti fesztivál, ahová mi „beférünk” a fiatal, 12–20 évesekből álló zenekarunkkal! A színvonalat tartani kell, hibázni vagy lélek nélkül, felkészületlenül muzsikálni nem lehet. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megbukjunk, már csak azért sem, mert egy város színeiben lépünk fel. Sőt, ott mi képviseljük a magyar zenei életet. 2011-ben a zenekar még meg tud szólalni a tőle elvárt színvonalon. Utána azonban lesz két-három nehéz évünk.
– Végeznek a fiatalok?
– Igen, és az utánpótlás egyre nehezebb. Tudjuk, eleve kevesebb gyerek van. Ami ennél súlyosabb: közülük is kevesebben járnak zeneiskolába. A szülők többségének értékrendjében az utolsó helyre szorult a művészeti oktatás. A kinézett népszerű szakmához szükséges felvételi tárgyak felé terelik a gyerekeket ahelyett, hogy muzsikálással töltsék az idejüket. A zenészpálya pedig jószerével szóba sem jöhet, hiszen pontosan látják, hogy sem egzisztenciális, sem erkölcsi megbecsülést nem kapnak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy évről évre sokan elhagyják a várost! Ma már az is egyre kevésbé biztos, hogy megállnak a határon belül, külföldön pedig általában nem a szakmájukban dolgoznak... Mondhatnám viccelődve: ezt hívom én magyar virtusnak, így is tartjuk a színvonalat, hogy a támogatásunk messze alatta marad annak, amit éppen a nívó indokolna.
– Konkrétan mihez kellene a támogatás?
– Szeretnénk végre felöltöztetni a zenekart. Horribilis összegekbe kerülnek a kották. Az iskolai alapítványok pénze hangszerkarbantartásra sem elég, próbálunk pályázni is, de az csepp a tengerben. A város Mecénás alapjának támogatása nagyszerű egy-egy művész esetében, de együtteseknek kevés. Ezek a működésünkkel kapcsolatos problémák – és a marketingről, kapcsolattartásról, valójában a menedzselésről nem is beszéltünk, pedig az is nagyon fontos!
– Mit ért menedzselésen? Pénzt, fellépési lehetőséget?
– Karácsonyra a lengyelországi Przemy¶l zenekarától és a bécsi „domspatzenektől” is zenés üdvözletet kaptam: CD-t a kórusok felvételeivel. Nekünk egy leporellónk sincs, amit oda tudnánk adni a vendéglátóinknak, nemhogy CD-nk vagy DVD-nk. De a legfontosabb a figyelem lenne. Hogy mire gondolok? Például arra, hogy a kiemelkedő teljesítményt nyújtó városi együtteseknek lenne egy menedzsere, aki a megfelelő reklámot biztosítja, aki figyeli a nemzetközi és a hazai zenei életet, eljuttatja ezeket az együtteseket Budapestre – mert sajnos, aki nem szerepel a fővárosban, az nem is létezik…
– Azért ez elég illuzórikusan hangzik.
– Miért? Csehországban, sőt Szlovákiában is így működik – német példa alapján. Igen, tudom, ez bizony pénzbe kerül. Miközben sokan még mindig úgy tartják, hogy a kultúra csak viszi a pénzt, és nem számolnak azzal, hogy hány európai városban került fel a térképre Miskolc éppen a kulturális teljesítményei miatt. Sőt, talán olyanok is vannak, akiknek nem szimpatikus az önreklám. Pedig szerintem a legelemibb kötelesség teret engedni az itt élők által teremtett értékeinknek, két tenyérrel felemelni azt, ami itt születik, ebben a városban.
Csörnök Mariann
– Valódi örömünnep lehetett ez a hatvani verseny, ha szinte minden díjat elhoztak!
– Az volt! De nem ez volt az egyetlen az évben. Áprilisban például a VIII. Országos Bartók Béla Hegedűduó Versenyen is első helyezést ért el két növendékünk, és nem volt könnyű dolguk, igen nehéz műveket kellett játszani. Most pedig már a nyárra készülünk, hiszen ismét meghívást kaptunk Franciaországba, a júliusi belfort-i művészeti fesztiválra. A lehető legjobb zenekarral kell kiutaznunk, hiszen Liszt-év van, és valószínű, hogy emiatt az elvárások egy picit még magasabbak lesznek, mint eddig. A szervezők és a közönség is tőlünk Lisztet, Bartókot és modern magyar zenét vár, márpedig ők mind nagyszerű, viszont nehéz zeneműveket írtak és írnak.
– Tudomásom szerint az elvárások eddig sem voltak alacsonyak, önmagában az is nagy szó, ha visszahívnak egy zenekart erre a fesztiválra.
– Mi már négy alkalommal jártunk ott – és tegyük azt is hozzá, hogy ez a Festival international de musique universitaire, tehát egyetemi művészeti fesztivál, ahová mi „beférünk” a fiatal, 12–20 évesekből álló zenekarunkkal! A színvonalat tartani kell, hibázni vagy lélek nélkül, felkészületlenül muzsikálni nem lehet. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megbukjunk, már csak azért sem, mert egy város színeiben lépünk fel. Sőt, ott mi képviseljük a magyar zenei életet. 2011-ben a zenekar még meg tud szólalni a tőle elvárt színvonalon. Utána azonban lesz két-három nehéz évünk.
– Végeznek a fiatalok?
– Igen, és az utánpótlás egyre nehezebb. Tudjuk, eleve kevesebb gyerek van. Ami ennél súlyosabb: közülük is kevesebben járnak zeneiskolába. A szülők többségének értékrendjében az utolsó helyre szorult a művészeti oktatás. A kinézett népszerű szakmához szükséges felvételi tárgyak felé terelik a gyerekeket ahelyett, hogy muzsikálással töltsék az idejüket. A zenészpálya pedig jószerével szóba sem jöhet, hiszen pontosan látják, hogy sem egzisztenciális, sem erkölcsi megbecsülést nem kapnak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy évről évre sokan elhagyják a várost! Ma már az is egyre kevésbé biztos, hogy megállnak a határon belül, külföldön pedig általában nem a szakmájukban dolgoznak... Mondhatnám viccelődve: ezt hívom én magyar virtusnak, így is tartjuk a színvonalat, hogy a támogatásunk messze alatta marad annak, amit éppen a nívó indokolna.
– Konkrétan mihez kellene a támogatás?
– Szeretnénk végre felöltöztetni a zenekart. Horribilis összegekbe kerülnek a kották. Az iskolai alapítványok pénze hangszerkarbantartásra sem elég, próbálunk pályázni is, de az csepp a tengerben. A város Mecénás alapjának támogatása nagyszerű egy-egy művész esetében, de együtteseknek kevés. Ezek a működésünkkel kapcsolatos problémák – és a marketingről, kapcsolattartásról, valójában a menedzselésről nem is beszéltünk, pedig az is nagyon fontos!
– Mit ért menedzselésen? Pénzt, fellépési lehetőséget?
– Karácsonyra a lengyelországi Przemy¶l zenekarától és a bécsi „domspatzenektől” is zenés üdvözletet kaptam: CD-t a kórusok felvételeivel. Nekünk egy leporellónk sincs, amit oda tudnánk adni a vendéglátóinknak, nemhogy CD-nk vagy DVD-nk. De a legfontosabb a figyelem lenne. Hogy mire gondolok? Például arra, hogy a kiemelkedő teljesítményt nyújtó városi együtteseknek lenne egy menedzsere, aki a megfelelő reklámot biztosítja, aki figyeli a nemzetközi és a hazai zenei életet, eljuttatja ezeket az együtteseket Budapestre – mert sajnos, aki nem szerepel a fővárosban, az nem is létezik…
– Azért ez elég illuzórikusan hangzik.
– Miért? Csehországban, sőt Szlovákiában is így működik – német példa alapján. Igen, tudom, ez bizony pénzbe kerül. Miközben sokan még mindig úgy tartják, hogy a kultúra csak viszi a pénzt, és nem számolnak azzal, hogy hány európai városban került fel a térképre Miskolc éppen a kulturális teljesítményei miatt. Sőt, talán olyanok is vannak, akiknek nem szimpatikus az önreklám. Pedig szerintem a legelemibb kötelesség teret engedni az itt élők által teremtett értékeinknek, két tenyérrel felemelni azt, ami itt születik, ebben a városban.
Csörnök Mariann