Ennyi idő után nem egyszerű elszakadni a cégtől, a helytől, ahol valaki majd’ négy évtizedet dolgozott. Nem is meglepő, hogy Mészáros Sándorral az ELMÛ-ÉMÁSZ miskolci épületében, egykori irodájában ülünk le beszélgetni.– Hogy telik a nyugdíjas élet első pár napja?
– Most még inkább csak olyan, mint egy hosszú szabadság, nem sikerült még megszokni.
– Sokan vannak, akik egyébként is nehezen szánják rá magukat a lépésre, hogy a nyugdíjazásukat kérjék, ha pedig valaki egy helyen dolgozik ennyi ideig, még kevésbé lehet egyszerű. Nehéz volt meghozni ezt a döntés?
– Az embernek a munkahelye a második otthona, és ez nálam valóban így volt, pozitív értelemben. Elszakadni a napi munkától, a rutintól nem egyszerű. Ezzel együtt, ezen keresztül benne voltam a város életében is, a világ forgatagában, ettől viszont nem szabad elszakadni, és nem is szeretnék. Nagyon szívesen jövök ide vissza, és találkozom a kollégákkal, akikkel hosszú éveket dolgoztam együtt, persze betartva azt a saját magam által állított szabályt, hogy az idejüket nem veszem túlzottan igénybe. Én sok segítséget és szeretetet kaptam itt, ezt mindenképpen szeretném viszonozni.
– Mi a receptje annak, hogy valaki ilyen hosszú időt tudjon egy munkahelyen eltölteni?
– Tudok receptet mondani, és ezzel együtt egy mellékhatást is. Először is szeretnie kell az embernek a munkáját, ugyanakkor sikerült olyan helyen elhelyezkednem, ami a szívügyem volt, jó kedvvel jöttem mindig dolgozni. Fontos a jó környezet és a stabilitás is. Én 1974-ben kezdtem itt dolgozni, amikor egy állami vállalat nem volt igazán kecsegtető vagy jól fizető hely, de a munkakörnyezet mindent kárpótolt. Soha nem szégyelltem, hogy itt dolgozom. Hozzátartozik az is, hogy benne voltam a közösségi életben cégen belül és kívül is. A mellékhatás, ami miatt nem mindenhol válik be ez a recept, hogy nem minden cég tudja megőrizni a stabilitását.
– Ennyi idő alatt soha nem fordult elő, hogy úgy érezte: elmenne innen, nem volt egy „jobb ajánlat”?
– Még az elején. Pár éve dolgoztam itt, amikor egyszer úgy éreztem, el kell innen mennem, gyakorlatilag már a postaládából vettem vissza a pályázatomat, de nem bántam meg.
– Említette a közösségi életet. Önt valóban sokan ismerik, a búcsúztató ünnepségére is számtalan cég vezetője, képviselője, politikusok, városi vezetők jöttek el. Tudatosan építette ezeket a kapcsolatokat, vagy jött magától?
– Volt persze benne egy kis tudatosság is. A jó kapcsolataimból nemcsak én profitáltam a munkámban, de a cég is. Ugyanakkor a közéleti tevékenységet nem lehet működtetni, ha az embernek nincs rá egyébként affinitása. Én a munkán kívüli kapcsolatokat is nagyon fontosnak tartom, azt szoktam mondani: át kell tudni ülni az asztal másik oldalára is. A cégnek jelentős a közéleti, karitatív, támogató tevékenysége, ehhez kellett, hogy szívesen csináljam ezt a fajta kapcsolattartást, és elmondhatom, hogy az évek alatt nagyon sok érdekes, jó képességű emberrel ismerkedhettem meg…
– Az köztudott, hogy a fotózás a hobbija, búcsúajándékként Marie-Theres Thiell, a társaság igazgatóságának elnöke is egy géppel lepte meg. Mivel fog telni emellett a nyugdíjas élet?
– A házunkat kellene felújítani, rendbe tenni, ezt egy ideje már halasztottuk. Van egy két és fél éves unokám, akivel szintén a lehető legtöbb időt szeretnék tölteni. Nagyon szeretek olvasni is, és elég sok restanciám van, számos kötet vár otthon, amelyeket még nem volt időm elolvasni. A cégtől sem szakadok el teljesen, Miskolcon lesz az idei sport- és családi nap nyáron, amelynek részt veszek a szervezésében, illetve van egy nagy tervem: szeretném összeállítani az ÉMÁSZ történetét 1990 és 2010 között.
Horváth I.