Nem vagyok szakmabeli, hogy megítélhetném, sem művészettörténész, hogy analizálhatnám, még kevésbé szakértője munkáinak… én egyszerűen csak szeretem, amit csinál. Tusrajzaiba szerettem bele, abba a sok kacskaringóba, ami klasszikus és modern. Noha iparművészeti alkotásainak tervei ezek, számomra önálló művek, melyek közül már legalább féltucatszor állított ki különböző fórumokon Miskolcon és Budapesten. Húsz éve rendszeres résztvevője a Miskolci Téli Tárlatnak és a Salgótarjáni Rajzművészeti Triennálénak – többek között. Részt vesz a Szabadkai Kisképek Nemzetközi Kiállításán. Munkái szerepeltek az Élet és Irodalomban. Csupán a rajz öröméért is alkot, bibliai és mitológiai témákat belecsempészve a kompozíciókba, melyeket mintha a fémforgácsok ihletnének.
Nem mintha nem szeretném azokat az utcabútorokat, melyek e rajzokból születtek – az órát a Szemerénél vagy a kandelábereket a nagy emmekkel. Emlékszem, ahogy a nagy égszínkék háttér előtt néztem a művésszel, hol van bennük elrejtve a miskolciság. Szeretem a padokat, különösen azt a „csókváltót” (bár egyszer sem váltottam csókot rajta) és a kapukat, cégéreket, lámpákat, hídkorlátokat, de még a mindennél prózaibb rendeltetéssel bíró hulladékgyűjtőket is a belvárosban. Litwin nemcsak formatervező, hanem fémműves iparművész – legtöbbször saját tervei kivitelezését is maga végzi. Láttam, hogy áll össze egy hatalmas kapu a műhelyében, amely már egy svédországi arborétum bejárata.
Az alkotó több művészeti szerveződés tagja. Említésre érdemes, hogy Jégvirág címmel gyermekrajzpályázatot hirdet néhány éve és a nyertes alkotások színes karácsonyi fényrajzokként díszítik a várost. Fontos, hogy a köztéri iparművészet népszerűsítéséért egy tucat kamarakiállítást szervezett és annak elismertetését szorgalmazza a képzőművészettel egyetemben. És persze vannak méltatott vagy elhallgatott érdemei még bizonyára. De nekem Litwin akkor is csupa tussal, merített papírba mélyesztett kacskaringó, ami kis szerencsével vasban kanyarog tovább a főutcán.
(Cz. Á. – Pro Urbe c. kiadvány)
Nem mintha nem szeretném azokat az utcabútorokat, melyek e rajzokból születtek – az órát a Szemerénél vagy a kandelábereket a nagy emmekkel. Emlékszem, ahogy a nagy égszínkék háttér előtt néztem a művésszel, hol van bennük elrejtve a miskolciság. Szeretem a padokat, különösen azt a „csókváltót” (bár egyszer sem váltottam csókot rajta) és a kapukat, cégéreket, lámpákat, hídkorlátokat, de még a mindennél prózaibb rendeltetéssel bíró hulladékgyűjtőket is a belvárosban. Litwin nemcsak formatervező, hanem fémműves iparművész – legtöbbször saját tervei kivitelezését is maga végzi. Láttam, hogy áll össze egy hatalmas kapu a műhelyében, amely már egy svédországi arborétum bejárata.
Az alkotó több művészeti szerveződés tagja. Említésre érdemes, hogy Jégvirág címmel gyermekrajzpályázatot hirdet néhány éve és a nyertes alkotások színes karácsonyi fényrajzokként díszítik a várost. Fontos, hogy a köztéri iparművészet népszerűsítéséért egy tucat kamarakiállítást szervezett és annak elismertetését szorgalmazza a képzőművészettel egyetemben. És persze vannak méltatott vagy elhallgatott érdemei még bizonyára. De nekem Litwin akkor is csupa tussal, merített papírba mélyesztett kacskaringó, ami kis szerencsével vasban kanyarog tovább a főutcán.
(Cz. Á. – Pro Urbe c. kiadvány)