A Magánutakat a szerző így ajánlja: „Az évtizedeket átívelő történetben szinte nincs akaratlan sodródás, ha „az élet élni akar”, mindenkinek, kénytelen-kelletlen engedelmeskednie kell. Mert a XX. században másként történtek a dolgok, mint ahogyan az emberek várták, várják. Különösen Magyarországon, melynek térképe, államformája, társadalmi rendje annyit változott. És egyetlen család sem volt ebben az országban, amelyiket ne érintettek volna ezek a változások. A kijelölt történelmi sztráda mellett ki-ki keresi a magánutak kis csapásait.”
– Az olvasókat mindig az érdekli, hogy mennyi egy-egy műben a személyes és mennyi a fantázia – vallja a szerző. – Sajátos együttélésben van itt az, amit a szerző átélt, és amit kigondolt, a sorsok, amit megteremtett egy-egy figurában. Egy idő után már nehéz lenne elmondani, mik az én élményeim, vagy amit mások életéből kölcsönöztem, esetleg a világ dolgaiból. Arról szó sincs, hogy ez csupa vidámság – nagyon nehéz évtizedek voltak ezek, melyek a könyvben megjelennek. Ha csak könyvbéli nagyanyám sorsát említem, ami még a monarchia idejéből való. A történetben aztán egészen napjainkig jutunk el.
– Sok minden történt velünk az évtizedek alatt – és mindenkivel, minden családdal –, háborúk, forradalmak, inflációk és így tovább, csak ez nem tragikus, könnyes történetként van elmesélve, hanem általában úgy, ahogy ezt bizonyos családok átélték, akiket így vagy úgy ezek a történelmi kataklizmák mégis csak érintettek. Éhezés, háborúk, forradalmak – a szereplőim szemével. Én mindössze egy bombatámadást éltem át gyerekkoromban – természetesen benne van ennek a hangulata is, de a könyvben nem az én személyemhez fűződik – meséli a könyvről annak írója, aki azt mondja, jó érzés, hogy nemcsak korosztályának jelent valamit e könyv élményanyaga, hanem több generációnak is.
Nem rugaszkodik el a valóságtól, mert a valóság szerinte nagyon érdekes, olykor tragikus, olykor tragikomikus, de érdekes. A huszadik század látlelete ezért a regény – és az író abban bízik, hogy egy-egy helyzetről, szereplőről az olvasónak eszébe jut valami. Nem fontos kutatni, hogy ki honnan hova tart, a helyszínek nem lényegesek, de azért kideríthetők. Rá lehet ismerni például Szegedre, vagy az író szülőfalujára, az ahhoz közeli város pedig Békéscsaba, szerepel Szatmár és Bereg is, közel a szovjet határhoz. A „támaszpont” a szerző szülőhelye – itt eszmél az 1940-es évek legelején az a kisfiú, aki később a szereplőket és eseményeket elhelyezi a magyar valóságban.
Gyarmati Béla Magánutak című regényét Cserépfalun írta tavaly nyáron, de Miskolcon fejezte be. Kétszáz példányban a Felsőmagyarország Kiadónál jelent meg az Ünnepi Könyvhétre és a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban mutatták be. A szerzővel Filip Gabriella beszélgetett. A kötetből részleteket Mihályi Győző színművész olvasott fel.
Czikora Á.
– Az olvasókat mindig az érdekli, hogy mennyi egy-egy műben a személyes és mennyi a fantázia – vallja a szerző. – Sajátos együttélésben van itt az, amit a szerző átélt, és amit kigondolt, a sorsok, amit megteremtett egy-egy figurában. Egy idő után már nehéz lenne elmondani, mik az én élményeim, vagy amit mások életéből kölcsönöztem, esetleg a világ dolgaiból. Arról szó sincs, hogy ez csupa vidámság – nagyon nehéz évtizedek voltak ezek, melyek a könyvben megjelennek. Ha csak könyvbéli nagyanyám sorsát említem, ami még a monarchia idejéből való. A történetben aztán egészen napjainkig jutunk el.
– Sok minden történt velünk az évtizedek alatt – és mindenkivel, minden családdal –, háborúk, forradalmak, inflációk és így tovább, csak ez nem tragikus, könnyes történetként van elmesélve, hanem általában úgy, ahogy ezt bizonyos családok átélték, akiket így vagy úgy ezek a történelmi kataklizmák mégis csak érintettek. Éhezés, háborúk, forradalmak – a szereplőim szemével. Én mindössze egy bombatámadást éltem át gyerekkoromban – természetesen benne van ennek a hangulata is, de a könyvben nem az én személyemhez fűződik – meséli a könyvről annak írója, aki azt mondja, jó érzés, hogy nemcsak korosztályának jelent valamit e könyv élményanyaga, hanem több generációnak is.
Nem rugaszkodik el a valóságtól, mert a valóság szerinte nagyon érdekes, olykor tragikus, olykor tragikomikus, de érdekes. A huszadik század látlelete ezért a regény – és az író abban bízik, hogy egy-egy helyzetről, szereplőről az olvasónak eszébe jut valami. Nem fontos kutatni, hogy ki honnan hova tart, a helyszínek nem lényegesek, de azért kideríthetők. Rá lehet ismerni például Szegedre, vagy az író szülőfalujára, az ahhoz közeli város pedig Békéscsaba, szerepel Szatmár és Bereg is, közel a szovjet határhoz. A „támaszpont” a szerző szülőhelye – itt eszmél az 1940-es évek legelején az a kisfiú, aki később a szereplőket és eseményeket elhelyezi a magyar valóságban.
Gyarmati Béla Magánutak című regényét Cserépfalun írta tavaly nyáron, de Miskolcon fejezte be. Kétszáz példányban a Felsőmagyarország Kiadónál jelent meg az Ünnepi Könyvhétre és a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban mutatták be. A szerzővel Filip Gabriella beszélgetett. A kötetből részleteket Mihályi Győző színművész olvasott fel.
Czikora Á.