– Egykori osztályfőnököm nemcsak megszerettette a sportot, hanem megtanított küzdeni is. Mivel csapatjátékos vagyok, én az osztály, a diákok, a pedagógusközösség együttesét választottam. Ez vezetett erre a pályára, a csapatmunka motivál, és itt remek közegben dolgozhatok – meséli Manyi néni. A pályája során számtalan osztályt kinevelt tanítónő azért váltott óvodáról iskolára, hogy végigkövethesse, egy gyerek értelme hogyan bontakozik ki az évek során, miként válik egy első osztályba belépő, megszeppent kisgyermekből öntudatos diák negyedik végére. – A tanítói munka nem arról szól, hogy megtanítunk egy iskolást írni, olvasni, hanem a folyamatos változásról, a pedagógus és a diák fejlődéséről. Mindig is szerettem a kihívásokat, megoldani a feladatokat. Sportnyelven szólva, minden tanév egy új mérkőzés – vallja Manyi néni, aki nyáron sem „bírja ki” gyerekek nélkül, hiszen táboroztat a szünidőben. Szerinte – bár közhely, de mindent elárul, s mégis ez a pálya lényege – szeretni kell a gyerekeket ehhez a hivatáshoz. Mint mondja, példakép nem akar lenni, de példát akar mutatni – úgy a teremben, mint az életben. Első szempontja a nevelés, de életeleme a beszélgetés, a mosolygás, a játék, a humor is. – Ha megtanítok valamit, szeretem látni a gyümölcsét, mondhatni eredménycentrikusság vezérel – fogalmazza meg célját Simonné Molnár Magdolna. – Szeretem feltenni a kérdést, mit tanulnak tőlem, milyennek látnak a nebulók.
Soós P.Fotó: Juhász Á.