A Mindszenti templomban közösen imádkoztak a résztvevők az össz-magyarságért. Az istentisztelet után ünnepélyes menet indult a templomból a Népkertbe, a múlt évben felavatott Országzászló szakrális helyszínére, ahol nemzeti Himnuszunk közös eléneklése, Wass Albert verse, Ács Gyula tárogatójátéka, az egyedi tehetségű Bognár Lili Janka és a Nagy-Csomor család éneke adta meg az ünnep hangulatát.
A miskolci Országzászló újbóli felállításának kezdeményezője, Szabó Sándor református lelkész, Kiss Gábor alpolgármester és Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki református püspök a 92 évvel ezelőtt aláírt trianoni békeszerződés történelmi körülményeiről, következményeiről, szinte példátlan igazságtalanságáról, máig tartó hatásairól beszéltek, ünnepi megemlékezésükben.
A szónokok hangsúlyozták a magyar értékek ápolásának, az utókor számára való átörökítésének, valamint a magyar összefogásnak a jelentőségét, s annak fontosságát is, hogy Trianon gyásznapját a kényszerű elhallgatás évtizedei után, végre a határokon átívelő magyar összetartozás emléknapjaként lehet ünnepelni.
- 1920. június 4-én, délelőtt tíz óra: Budapesten és országszerte megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették - idézte fel Kiss Gábor a történelmi eseményeket.
Mint az alpolgármester fogalmazott: "a trianoni diktátum alapján az összes szomszédos nép részesedett az ezer éve létező Magyarországból, még a háborúban szintén vesztes Ausztria is. De elsősorban nem ezért tekinthetjük Trianont a világ legigazságtalanabb "békéjének". Az ország elveszítette területének több, mint 71 százalékát, hegyeinek, erdőinek, ásványkincseinek, vizeinek és vasútvonalainak zömét. Odaveszett a lakosság 64 százaléka, és ami még fájóbb: az új határok mélyén belevágtak a magyar nemzet testébe. Idegen fennhatóság alá került a Kárpát-medencében élő magyarság kereken egyharmada, azaz minden harmadik magyar, ráadásul több, mint felük az új határ tőszomszédságában, egybefüggő, színmagyar területeken élt".
- Történelmi tény, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, de a győztesek étvágya csillapíthatatlan volt - emelte ki Kiss Gábor, azt is elmondva, hogy a világháború után Közép-Európában még mindig Magyarország rendelkezett a legerősebb hadsereggel. A nyugat jóindulatára pályázó Károlyi Mihály azonban óva intett minden ellenállástól, folyamatos visszavonulást rendelt el, s azzal a kijelentésével, hogy „nem akarok több katonát látni”, a hadügyminiszter feloszlatta a hadsereget. A kisantant államai eközben, kész helyzetet akarván teremteni a béketárgyalásokra, már 1918-ban elkezdték az igényelt területek megszállását. Románia mindössze 5-6000 rosszul felszerelt haderővel szállta meg Erdélyt és vonultak folyamatosan nyugat felé. A kaotikus viszonyok között kikiáltották a Tanácsköztársaságot, amely megkísérelte felvenni a harcot az ország területi integritását veszélyeztető szomszédos országokkal. Ugyanakkor a Székely Hadosztálynak, amely nem kapott lőszer- és élelmiszer utánpótlást, le kellett tennie a fegyvert, a román hadsereg pedig akadály nélkül birtokba vette egész Tiszántúlt, majd puskalövés nélkül bevonultak Budapestre.
Horthy Miklós 1919. augusztus 18-án lépett először a nemzetközi politika elé azzal, hogy fegyveres erejével rendet tesz az országban, újra szervezve a magyar hadsereget.
A szétdarabolás és a bolsevizmus szükségszerűen erős keresztény nemzeti reakciót szült, hogy helyreállítsa a nemzet önvédelmi képességét.
A béketárgyalásokra meghívott magyar küldöttség 1920. január elején érkezett Párizsba, gróf Apponyi Albert vezetésével, soraiban gróf Bethlen Istvánnal és gróf Teleki Pállal, akinek itt került bemutatásra a híres, a Kárpát-medence etnikai viszonyait ábrázoló térképe, amelyen piros színnel jelölte a magyarságot. Innen az elnevezés: „a vörös térkép”.
Hiába mondta el Gróf Apponyi Albert a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt, híres „védőbeszédét” a szerződést annak figyelembe vétele nélkül írták alá.
A szerződést ratifikáló törvénykezés során rögzítik: "A Nemzetgyűlés, midőn a trianoni béke törvénybeiktatását elhatározza és annak ratifikációjához beleegyezését adja, az isteni igazság színe előtt, s az emberiség lelkiismeretéhez fordulva kimondja, hogy ezt a békeokmányt valótlan adatokon alapulónak, igazságtalannak s az emberiség közös érdekeibe ütközőnek tartja, hogy az nem a tények és érdekek kétoldalú megvitatásának és ebből eredő megegyezésnek az eredménye, hanem egyoldalú idegen akaratnak reánk való erőszakolása.
Az pedig még külön szította az indulatokat, hogy a magyar nemzettest törzse, a középosztály szenvedett a legtöbbet a megszállt területeken és az új szomszéd államokból százezrek menekültek megkínozva, kirabolva.
Itt jegyzem meg, hogy mai megemlékezésünk díszvendégei, az egykori Gömör és Kishont vármegye küldöttei biztos jól tudják: a trianoni döntés keserű következményei elől menekültek jó része éppen itt, Miskolcon, ebben a mindig is befogadó városban lelt új otthont magának.
Lehet-e, kell-e ékesebb tanúbizonysága annak, hogy elődeink ebben a városban már évtizedekkel ezelőtt is tudták azt , hogy a nemzet nem más, mint sorsközösség.
Sorsközösség, amelyet emberként, magyarként kell vállalnunk minden időben, Sepsiszentgyörgytől Kőszegig, és Rimaszombattól Szabadkáig.
Akkor az ezer sebből vérző csonka ország minden lakója átérezte Trianon fájdalmát. Ma a történelmi ismeretek hiánya vagy a negyven esztendőnyi történelemhamisítás miatt sokan irredentizmusnak tarják a gyökereinkhez való ragaszkodást, a nemzeti öntudatot.
Az külön tragédiája magyar történelmünknek, hogy ezt a sorsközösséget nemcsak be és megvallani nem lehetett hosszú-hosszú esztendőkig, de még csak beszélni sem lehetett róla.
Trianon történelmének fájdalma helyett, az osztályharcok történetét tanították az elemitől az egyetemig.
Éppen ezért tört ki elemi felháborodás bizonyos körökben akkor, - és erre azért már sokan emlékszünk - amikor első szabadon választott miniszterelnökünk, dr. Antall József, kijelentette: ő lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnöke akar lenni.
A nemzettudat alapja, a történelmi emlékezet.
Bennünket a legutolsó megszállásunk évtizedeiben, saját hazánkban, történelmi emlékezetünk intézményesített, és egyre körmönfontabb eszközökkel való deformálásával akartak megfosztani magyarságunk átélésének élményétől. A napi politikai érdekek 2004. december 5-én is lelki trianont okoztak, mert önös érdekük miatt megpróbáltak éket verni a határokon belül és az azon kívül élő magyarság tagjai közé.
2010. májusában az új kormány a Nemzeti összetartozás napjának törvénybe iktatásával, átlépte a Rubicont.
Ugyanis a legmagasabb szintű jogszabály erejével mondták ki: a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.
Befejezésül hadd idézzem a nagy magyar önismerők egyikét, Szabó Dezsőt, aki azt írta: „az örök magyar, aki halálos dáridókat tart, amikor építeni kellene, duzzog, ha versenyezni kellene, gőgös úr, amikor meg kellene alkudni. És álmodik, amikor kenyeret kellene keresni.” Egyenes úton, az idézett mű címe. Ezen az egyenes úton haladjunk előre és ne álmodjunk, amikor kenyeret kellene keresni. Igenis, most az építés ideje van itt, a harcból már úgyis kijutott nekünk - zárta szavait Kiss Gábor alpolgármester.
Az ünnepség koszorúzással ért véget. Nemzeti összetartozásunk miskolci emlékhelyén koszorúkkal, főhajtással tisztelegtek a pártok, intézmények, társadalmi szervezetek képviselői.
A Népkertben hamisítatlan felvidéki, „gömöri” hangulat részesei lehettek a résztvevők a nap folyamán, az Országzászló mögötti területen. Egyebek mellett határon túli kézműves mesterek - kolompos, csipkeverő, drótos, kosárfonó - bemutatója és vására várta a a látogatókat, a Fügedi Márta Népművészeti Egyesület közreműködésével.
A népkerti színpadon pedig bemutatkozott a rozsnyói Meseszínház is, melynek művészeti vezetője Badin Ádám, a Palóc Mesemondó mozgalom egyik megálmodója, szakmai gondozója.
Mások mellett fellépett még Ulman Gábor citeramester és a nagyölvedi Nagy Csomor családi zenekar is. Cseke Lilla Csenge, Cseke Gyöngyvér Anna, Fodor János és Krizsán Béla előadásában kuruc dalok csendülnek fel. A helyszínen a Felvidék ízeivel: sztrapacskával, krumplilángossal is megismerkedhettek az érdeklődők.
A színpadi programok közben az ünnepek jelentőségéről beszélgettünk az érdeklődőkkel, kiállítókkal és fellépőkkel, s arról, hogy a hétköznapokban is meg kell élnünk a magyarságunkat.
A Gömöri Kézművesek Társulása tagjaként Borsodi Valéria a felvidéki Várhosszúrétről érkezett Miskolcra. Mint elmondta, többször járt már Magyarországon és Miskolcon, a múlt hétvégi Fonó fesztiválon is kinn volt Diósgyőrben. A társulás határon túli tagjainak nevében is hangsúlyozta: szeretnek Magyarországra jönni, és az itteni testvéregyesületek is gyakran ellátogatnak hozzájuk, Szlovákiába.– Fontosak az ünnepek, de úgy gondolom, az összetartozást nemcsak ilyenkor, hanem a mindennapokban is meg kell élnünk. A társulásunknál szerencsére ezt nap mint nap tapasztalom. A népművesség is összeköt minket – emelte ki Valéria.
Szintén a Felvidékről, Párkány közeléből érkezett a borsodi megyeszékhelyre Nagy
Csomor Ildikó, akinek fiai zenés műsorukkal fel is léptek a miskolci megemlékezésen. Nagyon jelentősnek értékelte a hétfői ünnepséget.– Fontosnak tartom, hogy legalább ilyen rendezvényeken tartson össze a magyar nemzet. Külön örülök a református egyház egységének, véleményem szerint a kis lépések is közelebb visznek minket egymáshoz – hangsúlyozta Ildikó.
Fia, Nagy Csomor András büszkén mesélt róla, mennyire fontos számára magyarságának megélése, felvállalása. Pedig – mint mondta –, több ismerőse szlovák iskolába jár.– Magyar vagyok. Igyekszem minden cselekedetemmel mutatni is ezt, a legkisebb dolgokban is. Ha például bemegyek egy üzletbe, előbb magyarul kérek kenyeret, csak aztán szlovákul, ha olyan az eladó – mondta.
Simon Lászlóné érdeklődésünkre arról beszélt, hogy nincs
megelégedve a fiatal generációk történelmi ismereteivel. Mint mondta, az lenne a legfontosabb, hogy már a gyerekek is legyenek tisztában a magyar történelem főbb eseményeivel, és meg is értsék azokat. Hozzátette ugyanakkor, már a középkorúaknak sem tanították ezt megfelelően, akik pedig átélték a trianoni eseményeket, már nem tudnak mesélni róla, nem nagyon vannak az élők sorában. Így ők sem tudják bővíteni a fiatalok ismereteit.– Kellenek az ilyen ünnepségek, mint a mai, nemzeti összetartozás napja, de fontos az is, hogy ne kényszerként éljék meg a részvételt a gyerekek, hanem lélekből jöjjön számukra – hangsúlyozta.
Preview Image
A nemzeti összetartozás nNapjának kísérő rendezvényeként, a Lévay József Református Gimnáziumban képzőművészeti tárlat nyílt délelőtt, a kiállító művészek között szerepel Kassai Katalin, Keszi István (Rozsnyó), László Ottó (Hanva), Lukács János (Szepsi) és Palencsár Magdolna (Csécs) is. Mint Ábrám Tibor, a gimnázium igazgatója elmondta, megtiszteltetés az iskola számára, hogy az ünnep programjaiba bekapcsolódhattak, ugyanakkor nagyra értékelik a város törekvését, hogy ilyen módon is építik a kapcsolatot a felvidéki magyarsággal.
– Úgy gondolom, ez egy jó keretet nyújt a virtuális nemzetegyesítésre. Tudatos törekvés a kapcsolatépítésre és -ápolásra a határon túli magyarsággal – mondta el az igazgató. A tárlatot június 15-éig tekinthetik meg az érdeklődők.
A Művészetek Házában Vereb Vean András Szoborfák című dokumentumfilmjét vetítették Nagy Györgyről, a Gömöri Kézműves Társulás vezetőjéről, melyet beszélgetés és fogadás követett.
A rendezvények szervezésében aktívan közreműködött a Gömörország Kulturális Egyesület, s az emléknapon valamennyi helyszínen gyűjtést tartottak a krasznahorkai vár tűzvészben megsemmisült, középső harangjának újraöntésére.
Szepesi S. - Kujan I.
Fotó: Mocsári L.