– Nem kell megijedni, tavasz végén, nyár elején a méheknél természetes folyamat a rajzás. A méh ugyanis így szaporodik. Nem kell velük az embereket riogatni – magyarázta Gyurkovics József miskolci méhész, aki befogta a kaptárából elszökött méhrajt.
A méhész szerint nem jelentenek komoly veszélyt az emberekre a rajzó méhek. A szakirodalom is megerősíti állítását. Rajzás esetén a méhcsalád egy közeli bokorra vagy faágra telepszik, ahol körülbelül két órát tartózkodik, aztán a méhek továbbszállnak. Megtelepedhetnek bárhol, ahol arra alkalmas helyet találnak maguknak, akár a kéményben, vagy fákon. A méhcsaládok mézzel vonulnak el, így a kiszállásuk után néhány óráig nem hajlamosak a szúrásra. A méhrajtól nem kell megijedni, de csapkodni, bolygatni sem szabad őket. Ha nem kívánatos helyen találkozunk méhrajjal, értesíteni kell egy szakembert, aki a befogásukat elvégzi.
A méhész az elkóborolt méhrajnak átmeneti otthonául szolgáló fa mellé kihelyezett egy kaptárt, amelybe bementek a méhek, majd elszállította a csapdába esett méhcsaládot. A befogás titkát nem árulta el, de minden bizonnyal méhszag vagy feromon csapda csalta be a királynőt. Amint ez megtörtént, egyszerű a helyzet, mivel automatikusan mindenüvé követi a „népe”.
Régen, mikor még drága volt a cukor, a méznek nagyobb volt a keletje, becsülete (ráadásul egészségesebb édesítőszer, mint a répacukor). A méhcsaládok nagyobb értéket képviseltek, faluhelyen szinte minden harmadik, negyedik portán volt egy-két kaptár, s a méhcsaládok is nagyobb értéket képviseltek. A felnőttek napközben a határban dolgoztak, a kisgyerekek feladata volt a méhek figyelére, ha megindult a kirajzás, az odakészített edényből, seprővel vízzel permetezték. A hűsítő permet hatására az első fára leültek. Aztán hazaért a gazda, befogta a királynőt és ment utána a raj… A méhektől nem kell félni, ha megjelennek lakott területen, csupán békén hagyni őket, elkerülni a rajt.
Cs. L.