– Éppen félévszázada, hogy miskolci lakos lett.
– Félelmetes szám… 50 éve, hogy a szögligeti általános iskolából elballagtam. Nagy váltás volt, hogy egy nagyvárosba kerültem egy olyan kis faluból, ahová a villanyt is 12 éves koromban vezették be, ahol még rádiót se nagyon hallottam, tévét se láttam, csak mesélték, hogy létezik olyan rádió, amiben látni azokat, akik beszélnek benne.
Tele volt rejtelmekkel, izgalmakkal ez a város. Volt már betekintésem, mert édesanyám idősebbik bátyjáék itt laktak, néha meglátogattuk őket. Vagy ha ünnepi ruhát, cipőt kellett vásárolni, akkor is Miskolcra jöttem be édesanyámmal. Nagy kaland volt, mikor egyszer 3 napot töltöttem a nagybátyáméknál. Az unokanővérem még a randijára is magával vitt. Az egy időszámítási fordulópont volt az életemben… Gyerekkoromban kisfaluból városba vágytam, mikor idekerültem, akkor meg vissza a bölcsőhelyre. A Tiszain bámultam a vonatokat. Beszívtam a gőzmozdonyok keserű füstjét, nosztalgiáztam, mintha felszállnék, és hazamennék Szögligetre.
– Megszerette Miskolcot? Melyek a kedves helyei?
– Megszerettem ezt a várost, de sok küzdelemmel járt. Magaménak érzem, itt alapítottam családot, ezer szállal kötődöm, otthon érzem magam. Különösen kedves helyem édesapám miatt a diósgyőri vár: ő dolgozott a felújításánál. Ügyeskezű, lelkiismeretes kőműves volt, egyedül ő tudott boltívet faragni.
Az Avason, ahol élek, a Gesztenyés utcai sarki söröző a törzshelyem, ahol elücsörgök nap mint nap: annyira szeretnek ott, hogy egy olvasósarkot is berendeztek nekem. Beszélgetünk az öreg cimborákkal, jegyzetet, verset is írok ott. Akkor is lemegyek, ha a sör nem esik jól... A szépsége miatt szeretem Tapolcát, Lillafüredet.
– Gondolom, hogy a József Attila-díjas költőnek Lillafüred a költő miatt is fontos hely.
– Ha tudok, mindig ott vagyok a költészet napi megemlékezésen, volt, mikor az én ünnepi beszédem hallhatta a közönség. Varga Éva szobrát is nagyon szépnek, jól sikerültnek tartom, többek között a természetessége miatt. Az unokáimnak is megmutattam…
József Attila egyébként számomra későbbi felfedezés. A Magad emésztő… erkölcsisége „rántott magával”, aztán a Nagyon fáj, a Kései sirató…
– A József Attila-díj leginkább mit jelentett az Ön számára?
– Vízválasztó volt. Aki megkapja a díjat, az vélhetőleg jó költő. Szakmai igazolás, ami sokat jelent. Biztatás is, ahogyan egy jó szó is sokat tud jelenteni…
– A pályája elején egy másik költőtől kapott biztatást...
– Elküldtem Weöres Sándornak néhány versemet, nagy megtiszteltetés volt, hogy válaszolt, s hogy elismerően írt. Õ nagyon nagy hatást gyakorolt rám a zeneiségével, játékosságával. De a legfőbb tanítómesterem Arany János volt – a magam módján lejegyzeteltem, ellestem tőle, amit csak lehetett. A Bor vitéz című költeményéből például megtanultam a pantun-láncot úgy, hogy fogalmam nem volt róla, mi is az. (Pantun-lánc: versforma, melyben minden versszak 2. és 4. sora megismétlődik a következő versszak 1. és 3. soraként – a szerk.)
– Gyerekfejjel hogyan került kapcsolatba az irodalommal?
– Otthon csak 1-2 könyvünk volt, én vettem ki a könyvtárból a klasszikusokat. Édesanyám falta a könyveket. Amíg nem tudtunk olvasni, hangosan olvasott fel. Mindennapos vendég volt nálunk a könyv. Amíg édesanyám gyorsolvasó volt, addig én ízlelgetem a szavakat, mondatokat. Rengeteget olvastam, igaz, a petróleumlámpa fényénél nehéz olvasni, de fiatalon jó az ember sasszeme.
– Az olvasással együtt nagyon hamar elkezdett verset írni is.
– Már gyerekfejjel is írogattam, azóta létszükséglet az írás. Amikor például bevittek katonának, írnok lettem, kaptam egy kincstári füzetet, ami inspirált engem: főleg nosztalgikus hangulatú verseket írtam bele, amire felfigyeltek a barátaim, kimásolták és kitették a faliújságra – élvezték a szerelmes verseket. Aztán az irodalmi lapok mellett a napilapokban nagy példányszámban jelentek meg a verseim, a nevem így megmaradt az emberekben… Gyerekkoromban csak tragikus, komor hangulatú verseket írtam. Felnőttként kezdtem derűsebb, gyerekeket is megszólító verseket papírra vetni. Amikor megszülettek a gyerekeim, természetesen boldog apa lettem, s inspiráltak is az írásban: sok nyelvfordulatukat, logikai bukfencüket megjegyeztem. A fiammal 2-3 éves korában együtt írtunk verset, kiegészítettük egymás sorait. A fantázia szabadon engedésében is nagyon tudnak segíteni a gyerekek.
– Viszont a sok gyerekvers miatt be is skatulyázták…
– Sokan nem tudják, hogy felnőtteknek is írok, gyerekköltőnek tartanak. De ez nem zavar. Szeretem a gyerekeket, és a legkisebbek még szeretik a verset.
– Az sem zavarja, hogy tradicionális költőnek tekintik? Hiszen vállalja a klasszikus versformákat.
– A kötött forma nekem inkább szabadságot ad, túlemelkedem a kötöttségen. Ellentmondás, de szabadverset nehezebben tudok írni. Fixa ideám, hogy a költészet szakma is, a szakmai fogásokat meg kell tanulni. Aki nem tud szonettet írni, az ne írjon szabadverset sem – az írjon, akinek a kisujjában van a kötött forma is.
– De mintha egyre kevesebben lennének, akik ezt a kötöttséget vállalják.
– Azért vannak… Varró Dani az egyik kedvencem, aki szintén „felfedezte”, hogy a költészetet kötött formában is lehet magas szinten képviselni. Nagyon üde hanggal tudja megtölteni az antik versformákat. Léptünk is fel együtt: én választottam őt, ő meg engem. Kiderült, hogy óvodás korában nagyon tetszettek neki a verseim, és egyet meg is tanult, amit el is mondott nekem harmincvalahány év után.
– Figyeli a fiatal generációt?
– Aki 3-4 verssel megjelenik egy rangos lapban, azt azonnal megjegyzem. Figyelem az irodalmat. Szinkronban vagyok. Mindig is kötelességemnek éreztem, hogy ismerjem a kortársakat, haragszom azokra, akik nem olvassák a másikat. Hogyan várjuk el a civilektől, hogy olvassanak minket, ha mi nem tesszük?
Mikita Gábor
– Félelmetes szám… 50 éve, hogy a szögligeti általános iskolából elballagtam. Nagy váltás volt, hogy egy nagyvárosba kerültem egy olyan kis faluból, ahová a villanyt is 12 éves koromban vezették be, ahol még rádiót se nagyon hallottam, tévét se láttam, csak mesélték, hogy létezik olyan rádió, amiben látni azokat, akik beszélnek benne.
Tele volt rejtelmekkel, izgalmakkal ez a város. Volt már betekintésem, mert édesanyám idősebbik bátyjáék itt laktak, néha meglátogattuk őket. Vagy ha ünnepi ruhát, cipőt kellett vásárolni, akkor is Miskolcra jöttem be édesanyámmal. Nagy kaland volt, mikor egyszer 3 napot töltöttem a nagybátyáméknál. Az unokanővérem még a randijára is magával vitt. Az egy időszámítási fordulópont volt az életemben… Gyerekkoromban kisfaluból városba vágytam, mikor idekerültem, akkor meg vissza a bölcsőhelyre. A Tiszain bámultam a vonatokat. Beszívtam a gőzmozdonyok keserű füstjét, nosztalgiáztam, mintha felszállnék, és hazamennék Szögligetre.
– Megszerette Miskolcot? Melyek a kedves helyei?
– Megszerettem ezt a várost, de sok küzdelemmel járt. Magaménak érzem, itt alapítottam családot, ezer szállal kötődöm, otthon érzem magam. Különösen kedves helyem édesapám miatt a diósgyőri vár: ő dolgozott a felújításánál. Ügyeskezű, lelkiismeretes kőműves volt, egyedül ő tudott boltívet faragni.
Az Avason, ahol élek, a Gesztenyés utcai sarki söröző a törzshelyem, ahol elücsörgök nap mint nap: annyira szeretnek ott, hogy egy olvasósarkot is berendeztek nekem. Beszélgetünk az öreg cimborákkal, jegyzetet, verset is írok ott. Akkor is lemegyek, ha a sör nem esik jól... A szépsége miatt szeretem Tapolcát, Lillafüredet.
– Gondolom, hogy a József Attila-díjas költőnek Lillafüred a költő miatt is fontos hely.
– Ha tudok, mindig ott vagyok a költészet napi megemlékezésen, volt, mikor az én ünnepi beszédem hallhatta a közönség. Varga Éva szobrát is nagyon szépnek, jól sikerültnek tartom, többek között a természetessége miatt. Az unokáimnak is megmutattam…
József Attila egyébként számomra későbbi felfedezés. A Magad emésztő… erkölcsisége „rántott magával”, aztán a Nagyon fáj, a Kései sirató…
– A József Attila-díj leginkább mit jelentett az Ön számára?
– Vízválasztó volt. Aki megkapja a díjat, az vélhetőleg jó költő. Szakmai igazolás, ami sokat jelent. Biztatás is, ahogyan egy jó szó is sokat tud jelenteni…
– A pályája elején egy másik költőtől kapott biztatást...
– Elküldtem Weöres Sándornak néhány versemet, nagy megtiszteltetés volt, hogy válaszolt, s hogy elismerően írt. Õ nagyon nagy hatást gyakorolt rám a zeneiségével, játékosságával. De a legfőbb tanítómesterem Arany János volt – a magam módján lejegyzeteltem, ellestem tőle, amit csak lehetett. A Bor vitéz című költeményéből például megtanultam a pantun-láncot úgy, hogy fogalmam nem volt róla, mi is az. (Pantun-lánc: versforma, melyben minden versszak 2. és 4. sora megismétlődik a következő versszak 1. és 3. soraként – a szerk.)
– Gyerekfejjel hogyan került kapcsolatba az irodalommal?
– Otthon csak 1-2 könyvünk volt, én vettem ki a könyvtárból a klasszikusokat. Édesanyám falta a könyveket. Amíg nem tudtunk olvasni, hangosan olvasott fel. Mindennapos vendég volt nálunk a könyv. Amíg édesanyám gyorsolvasó volt, addig én ízlelgetem a szavakat, mondatokat. Rengeteget olvastam, igaz, a petróleumlámpa fényénél nehéz olvasni, de fiatalon jó az ember sasszeme.
– Az olvasással együtt nagyon hamar elkezdett verset írni is.
– Már gyerekfejjel is írogattam, azóta létszükséglet az írás. Amikor például bevittek katonának, írnok lettem, kaptam egy kincstári füzetet, ami inspirált engem: főleg nosztalgikus hangulatú verseket írtam bele, amire felfigyeltek a barátaim, kimásolták és kitették a faliújságra – élvezték a szerelmes verseket. Aztán az irodalmi lapok mellett a napilapokban nagy példányszámban jelentek meg a verseim, a nevem így megmaradt az emberekben… Gyerekkoromban csak tragikus, komor hangulatú verseket írtam. Felnőttként kezdtem derűsebb, gyerekeket is megszólító verseket papírra vetni. Amikor megszülettek a gyerekeim, természetesen boldog apa lettem, s inspiráltak is az írásban: sok nyelvfordulatukat, logikai bukfencüket megjegyeztem. A fiammal 2-3 éves korában együtt írtunk verset, kiegészítettük egymás sorait. A fantázia szabadon engedésében is nagyon tudnak segíteni a gyerekek.
– Viszont a sok gyerekvers miatt be is skatulyázták…
– Sokan nem tudják, hogy felnőtteknek is írok, gyerekköltőnek tartanak. De ez nem zavar. Szeretem a gyerekeket, és a legkisebbek még szeretik a verset.
– Az sem zavarja, hogy tradicionális költőnek tekintik? Hiszen vállalja a klasszikus versformákat.
– A kötött forma nekem inkább szabadságot ad, túlemelkedem a kötöttségen. Ellentmondás, de szabadverset nehezebben tudok írni. Fixa ideám, hogy a költészet szakma is, a szakmai fogásokat meg kell tanulni. Aki nem tud szonettet írni, az ne írjon szabadverset sem – az írjon, akinek a kisujjában van a kötött forma is.
– De mintha egyre kevesebben lennének, akik ezt a kötöttséget vállalják.
– Azért vannak… Varró Dani az egyik kedvencem, aki szintén „felfedezte”, hogy a költészetet kötött formában is lehet magas szinten képviselni. Nagyon üde hanggal tudja megtölteni az antik versformákat. Léptünk is fel együtt: én választottam őt, ő meg engem. Kiderült, hogy óvodás korában nagyon tetszettek neki a verseim, és egyet meg is tanult, amit el is mondott nekem harmincvalahány év után.
– Figyeli a fiatal generációt?
– Aki 3-4 verssel megjelenik egy rangos lapban, azt azonnal megjegyzem. Figyelem az irodalmat. Szinkronban vagyok. Mindig is kötelességemnek éreztem, hogy ismerjem a kortársakat, haragszom azokra, akik nem olvassák a másikat. Hogyan várjuk el a civilektől, hogy olvassanak minket, ha mi nem tesszük?
Mikita Gábor