Ezekből jó néhány a Miskolci Nemzeti Színházban is látható, hiszen ezer szállal kötődik városunkhoz. Tíz évig élt itt, 1962-től 1972-ig. Miskolcon ismerkedett meg feleségével, Annamarival, aki balerinaként szólótáncos volt, itt született Andrea lányuk, aki szintén színész lett. - Nagy szerepeket játszottam kedvenc városomban, Miskolcon, majd elcsábítottak más városokba, legvégül pedig Budapestre, de mindig szívesen gondolok vissza az itt töltött szép évekre – nosztalgiázott beszélgetésünk közben a kitűnő színész, aki karikaturistaként is megállja a helyét. Mint mondta, ha érdekes vonásokat fedez fel egy arcon, nyomban ceruzát ragad.
Így járt a legendás rendezővel, Lendvai Ferenccel is, akinek a lánya évtizedekkel később ismert politikus lett. - Tudtam róla, hogy a munkában nem ismer pardont. Az a hír járta róla, hogy a színészeit kizsigereli, ezért bemutatkozáskor, meglehetősen kategorikusan közöltem vele: „Nézd, én az előző igazgatónak voltam a felfedezettje és éveken át vezető színésze. Ő más szellemben képzelte el a színházat, mint hírek szerint te, ezért nem hiszem, hogy egy hullámhosszon tudnánk dolgozni… úgy hogy én valószínűleg elszerződöm. Van egy ajánlatom Szolnokra.” Feri csendben végighallgatott, majd annyit mondott: „Köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám. Arra kérlek, adj nekem egy évet, hogy bizonyíthassak, után még mindig elmehetsz.” Érthető ugye? Ő a jó nevű direktor kért engem, hogy adjak alkalmat neki a bizonyításra. Öt gyönyörű évet töltöttünk együtt boldog színházcsinálásban és őszinte barátságban. Ő talpalta ki a minisztériumban, hogy a Szinkronvállalat egy része letelepüljön Miskolcra, hogy a nyomorult vidéki színész is hozzájuthasson egy kis plusz keresethez. Sokat köszönhetünk neki.
- Bodrogi Gyuszival Miskolcon találkoztunk színpadon először, a Svejkben, amit ő írt musicallé. Övé volt a címszerep, én Katzot, a tábori lelkészt játszottam. Barátok lettünk, hitt bennem és később sokat rendezett, a József Attila Színházban is, amikor Pestre kerültem. Soha nem állt tőle távol a csínytevés. Egyszer a Koldusoperát játszottuk, és az egyik előadáson egy kolléga szerepe szerint mást várt volna a színpadon, nem őt. Azonban Gyuszi ment oda - amin színészbarátja láthatóan meglepődött – Gyuszi pedig, mikor odaért, csak ennyit mondott: „Egy biztos: nem én jövök!”. Majd megfordult és kiment. Kitört a röhögés a nézőtéren, szegény Seregi Laci, a darab rendezője tíz perc szünetet rendelt el, majd újra kezdték a jelenetet.
- A legendás Domján Edit férje Kaló Flórián, szintén jó barátom volt. Egyszer Egerben léptünk fel a Régi nyárban, „miskolci koromban” legalább három-négy előadást játszottunk ott hetente. Nagyképűen bejelentettem, ha én színpadra megyek, a társulat nyugodtam kimehet majd kávézni, akkora fogadótapsom lesz, amilyet még nem hallottak. Magabiztosan álltam a színfalak mögött, még egy szemtelen gesztus a kollégák felé - na, most figyeljetek! - majd belibbentem. A színpadon Töröcsik és Kaló, a nézőtéren pedig… hosszan tartó ütemes… csend. Arcomra fagyott a vigyor, elfelejtettem a kezdőmondatot, csak álltam dermedten. Flóri felém fordult, háttal a közönségnek, majd piano, bele a képembe a legaktuálisabb dalt, Kalaf áriáját a Turandotból: „Nevem nem tudja senki sem!” A felvonás végére tértem csak magamhoz.
Hát ennyit, azokból a boldog daliás miskolci évekből…