Kezdeti feszültségek
Az 1950-es évek közepére Miskolc az ország egyik legfontosabb ipari központjává vált. A diósgyőri nagyüzemek az ország nehéziparának meghatározó bázisai voltak. Ugyanakkor a központi irányítás, a termelési kényszerek és a politikai elnyomás miatt a munkásság körében egyre nőtt az elégedetlenség. 1956 októberében már a városban is érezhető volt a változás szele.
A forradalom eseményeinek közvetlen előzményei Miskolcon október 22-én kezdődtek, amikor az egyetemisták követeléseiket 11 pontban állították össze. Egyik fő céljuk a szovjet csapatok kivonulása volt. A gyűlésen megválasztották a diákparlamentet, amely a régió egyik legfontosabb forradalmi szervezetévé vált.
Október 23-án a DIMÁVAG Gépgyárának munkásai is összeállították saját követeléseiket, előbb 17, majd az egyetemisták pontjaival kiegészítve 21 pontban. A szovjet csapatok kivonása mellett többek között valódi, általános és titkos választójogot követeltek. Ekkor alakult meg a demokratikus Munkásszervező Bizottság is, amely másnap munkástanáccsá alakult. A DIMÁVAG dolgozóinak követeléseivel Földvári Rudolf, a megyei pártbizottság első titkára is egyetértett.
Október 24-én a vasgyári munkások demonstráció keretében akarták kinyilvánítani szolidaritásukat a felkelő fővárosiakkal, de ekkor még nem került sor komolyabb tiltakozásra. A mintegy 150–200 fős tüntetést az ÁVH komolyabb erőfeszítés nélkül feloszlatta. A DIMÁVAG-ban ugyanakkor létrejött az ország egyik első üzemi munkástanácsa, amelynek tagjai elhatározták, hogy követeléseiket Nagy Imre miniszterelnök elé terjesztik.
A tüntetések napjai
Október 25-én zajlottak az első nagyobb demonstrációk. A munkások által eredetileg a Búza térre tervezett tüntetést végül az Egyetemvárosban, a diákokkal közösen tartották meg, ahol mintegy 35–40 ezer ember hallgatta a szónoklatokat.
Ismertették a kiáltványok pontjait, majd Galánffy Lajos zeneiskolai igazgató tudósított a debreceni történésekről, és felolvasta az ott megfogalmazott követeléseket. Zombori Sándor alezredes is felszólalt, és a honvédség támogatásáról biztosította a tüntetőket. Nagy Attila színész elszavalta a Szózatot, majd a tömeg követelésének engedve a Nemzeti dalt is.
A demonstráció eredetileg itt véget ért volna, azonban a tömeg elindult a belvárosi Petőfi-szobor felé, ahol újabb felszólalások és szavalatok következtek. Eközben a fővárosba utazott a DIMÁVAG, a Nehézszerszámgépgyár és az egyetem közös küldöttsége, amelyet elkísért Földvári Rudolf, a megyei pártbizottság első titkára is. A delegációt Nagy Imre miniszterelnök fogadta, aki elismerte a DIMÁVAG 21 pontos követelését.
Este több fiatal is útnak indult a fővárosba, hogy csatlakozzon az ott harcolókhoz, azonban közülük sokakat a rendőrök feltartóztattak és őrizetbe vettek.
A miskolci sortűz – egy város gyásza
Október 26-án reggel több ezren vonultak előbb a városi rendőrkapitányság, majd a megyei rendőr-főkapitányság épülete elé, hogy kikényszerítsék az előző este őrizetbe vett fiatalok szabadon engedését. A városi kapitányságon nem találták a keresett foglyokat, ezért a tömeg a Zsolcai kapuban található megyei főosztály elé vonult.
Az épületben fogva tartott fiatalokat időközben a hátsó kijáraton keresztül szabadon engedték, a demonstrálók azonban nem hittek a rendőrségi tájékoztatásnak. A feszültség egyre nőtt, majd a tömeg egy része megkísérelt behatolni az épületbe. A történeti kutatások szerint a sortüzet feltehetően egy félreértett figyelmeztető lövés váltotta ki, így az épület védői tüzet nyitottak a fegyvertelen tömegre.
A sortűz 16 halálos áldozatot követelt, és több mint ötvenen megsebesültek. Az áldozatok között volt a mindössze 13 éves Misley Emese is, aki az 1956-os miskolci események egyik legismertebb mártírjává vált. A kislány az iskolából tartott hazafelé, de útközben még be akart térni tejért a Búza téri Vásárcsarnokba, amikor halálos lövés érte. Szemtanúk visszaemlékezései szerint a kezéből kiejtett piros tejeskanna még napokig ott hevert az utcán.
A sortüzet követően a tömeg előbb elmenekült, majd visszatért, és ostrom alá vette az épületet. A felháborodás véres megtorlásba torkollott: október 26-án és 27-én összesen hét személy vált lincselés áldozatává. Az események hatására a megyei munkástanács vezetőinek többsége elmenekült, Papp Miklós és Nagy Attila azonban a városban maradt, és hozzálátott a rend helyreállításához.
A forradalmi hatalom megszervezése
Október 30-án megalakult az úgynevezett Defenzív csoport, amelynek feladata az államvédelmisek és a besúgók felkutatása, illetve letartóztatása volt. Rövid működése alatt összesen 72 rendőrt és ÁVH-tagot fogtak el, részben azért, hogy megvédjék őket a feldühödött tömeg önbíráskodásától.
Október 31-én megválasztották a Miskolci Városi Nemzeti Bizottságot, amelynek élére Gálffy Imrét, a város 1944 és 1949 közötti polgármesterét állították. Másnap létrejött az Észak- és Kelet-magyarországi Nemzeti Tanács is, hogy összehangolja a régió forradalmi szervezeteinek munkáját.
November 3-án a megyei munkástanács már egy esetleges szovjet bevonulással szembeni ellenállás lehetőségét mérlegelte. A helyzet felmérése azonban világossá tette, hogy Miskolc nem rendelkezik elegendő katonai erővel ahhoz, hogy megvédje magát a szovjet csapatokkal szemben.
A szovjet bevonulás és a megtorlás
November 4-én hajnalban a szovjet csapatok Miskolcot is megszállták. Jelentősebb fegyveres ellenállás csupán az Egyetemvárosban alakult ki, ahol a szovjet katonák és az egyetemi kollégiumok fegyveres őrsége között tűzharc tört ki. Az összecsapásban két elsőéves hallgató, Kiss Gábor és Kölbert Gábor vesztette életét.
A megyei munkástanács vezetői nem ismerték el a Kádár-kormányt, ezért előbb letartóztatták, majd a Szovjetunióba szállították őket. Hamarosan azonban szabadon engedték a vezetőket, mivel a gyári dolgozók sztrájkkal tiltakoztak fogva tartásuk ellen.
A forradalom leverésével az ellenállás nem szűnt meg teljesen. Decemberben a területi munkástanácsok feloszlatásáról szóló kormányzati intézkedések miatt ismét tüntetések kezdődtek. December 10-én a Borsodi Nyomda környékén súlyos összecsapásokra került sor, amelyek során a karhatalom és a szovjet csapatok fegyverrel léptek fel a tüntetőkkel szemben. Az eseményeknek magyar és szovjet halálos áldozatai is voltak.
A megtorlások a forradalom aktív résztvevőit sem kímélték. Az október 26–27-i lincselésekkel kapcsolatban indított perekben hét embert ítéltek halálra és végeztek ki 1957-ben. Másokat hosszú börtönbüntetésekre ítéltek, miközben a forradalomban részt vevő munkások, diákok és értelmiségiek közül sokan elveszítették állásukat, tanulmányaik folytatásának lehetőségét, vagy az ország elhagyására kényszerültek.
A forradalom leverésével a miskolci események története korántsem ért véget. A megtorlások, a bebörtönzések és a kivégzések után évtizedeken keresztül hallgatás övezte az 1956-os eseményeket. Az áldozatok és a forradalmárok emlékét sokáig elsősorban családjaik, barátaik és egykori társaik őrizték. A rendszerváltást követően azonban Miskolcon is megkezdődhetett a nyilvános emlékezés: emléktáblák, szobrok és megemlékezések idézik fel azokat, akik részt vettek a város forradalmában.
Hetven év távlatából az október 25-én utcára vonuló tízezrek, a másnapi sortűz tizenhat áldozata, az Egyetemvárosban elesett két fiatal és a megtorlások áldozatainak története együtt rajzolja ki Miskolc 1956-ját. A város nem egyszerűen követte a budapesti eseményeket: munkásaival, egyetemistáival és forradalmi szervezeteivel maga is alakította az ország történelmét.
Nagy Attila
