Herman Ottó két alkalommal is felkereste műtermében az alkotót, Róna József szobrászt, s tartalmas levélben fogalmazta meg véleményét Soltész Nagy Kálmán polgármesternek – az írás rendkívük érdekes kordokumentum.
A tudós öt pontban rögzítette észrevételeit, jelesül azt, hogy „az arcz nem Kossutharcz, hanem magyar Bach huszár szakál”. Aztán pontosan leírja a szabadságharc fél évszázaddal ezelőtti férfivilágának szakálviseletét, amely a korabeli Csengery, Eötvös és katonaképeken látható. Kossuth mindig parókát viselt, amely bár tökéletesen illeszkedett, mégis „Kossuthra élesen jellemző volt”. Aztán anatómiailag nem helyes a bal láb állása, hosszú a kinyújtott jobb kéz, s ez a kéz nem hasonló ahhoz, ahogyan Kossuth lelkesedve és lelkesítve beszélt.
Arról nem maradt forrás, hogy a művész korrigálta-e alkotását vagy sem, de mivel ekkor már a komáromiak nagy elismeréssel nyilatkoztak Klapka György szobráról, ez megnyugtathatta a miskolci szoborbizottságot. A megelégedést mutatja, hogy Róna Józsefet kérték fel Szemere Bertalan szobrának elkészítésére is. 1898. május 31-én országos érdeklődés mellett avatták fel Kossuth Lajos szobrát, amelyen részt vett Herman Ottó és neje Borosnyai Kamilla is. A szoboravatás után a Korona Szállodában volt számtalan pohárköszöntővel egybekötött bankett. Bizony Ákos a függetlenségi párt elnöke Kossuth Lajos emlékét méltatta, s a család jelenlévő tagjait éltette.
Az 1867-es kiegyezés valóban kiegyezés és megbékélés volt a múlttal is. A Szabadság című lap pedig egész oldalon „Megtérek hozzátok” főcímmel éltette Palóczy, Szemere és Kossuth emlékét.