„Miskolci lakos és imádja szülővárosát? Igazi lokálpatrióta, aki tudja, hogy nekünk mást is jelent a Forint vagy a Villanyrendőr szó? Tisztában van azzal, hogy a Miskolctapolcai Barlangfürdő, a Diósgyőri vár, az avasi kilátó és a lillafüredi vízesés mind-mind Miskolc páratlan látnivalóihoz tartoznak?... Ha a válasza igen, akkor jelentkezzen a Tourinform Miskolc felhívására és egy rövid időre Ön is Tourinformos vagy idegenvezető lehet Észak-Magyarország legnagyobb városában!” – olvasható a Facebook-bejegyzés a Legyen Ön is Tourinformos! eseménynél. Melyik lokálpatrióta ne akarna mások előtt villogni azzal a csodálatos várossal, amelyikben él, és amelyikre olyan nagyon büszke? Én is dicsekedni akartam, világgá akartam kürtölni, hogy „Én bizony igazi borsodi, miskolci lány vagyok, aki igenis ismeri hőn szeretett szülővárosát!”, így természetesen jelentkeztem a Tourinform Iroda felhívására.
Reggel 9 óra van. A Tourinform Iroda előtt ácsorgok. Az iroda előtt, amelyiknek a kilincse már olyan megszokottá vált a tenyeremben. Az iroda előtt, ahol oly sokszor jártam már, és ahol mindig széles mosollyal fogadnak. Ma, ezen a szerdai napon, én mégis csak odakint ácsorogtam. Borzasztóan izgatott voltam, a torkomban dobogott a szívem, és a kabátom gombját csavargatva pislogtam az ismerős kirakat előtt. Ma én is tourinformos lehetek, az egyik kedvenc teremről beszélhetek, átragaszthatom másokra azt a szeretetet, amelyet Miskolc iránt érzek – zakatolt végig a fejemben. De mi lesz, ha belesülök, ha nem jut eszembe, melyik évben készült el Kossuth Lajos szobra, vagy, ha elfelejtem megemlíteni a napórát? Úgy éreztem magam, mint amikor anno az iskolai feleletemre készültem. Amikor feleltetés előtt végigdaráltam magamban azokat a sarkalatos pontokat, amelyekre tuti rá fog kérdezni a történelem tanárom. Most is ezt csináltam: ott álltam az iroda előtt, és az Erzsébet tér történetének állomásait mantráztam. Aztán – amikor már harmadjára értem a végére – benyitottam.
–Üdv kollegina! – köszöntöttek az iroda munkatársai széles mosollyal az arcukon. Ez volt az a pont, amikor a reggel óta gyomromban repkedő kis pillangók egy szempillantásra megszűntek létezni. Elszállt minden aggodalmam, és rájöttem, hogy idegenvezetés ide vagy oda, ez az én megszokott kis Tourinform Irodám, az én városom, ahol otthon vagyok, és ahol szeretek élni, és nincs az az aggodalom, amely megakadályozhatna abban, hogy én is tourinformos legyek egy napra.
Most, hogy ledöntöttem a saját magam által felépített falat, már alig vártam, hogy 10 óra legyen, és végre elinduljon a menet a Tourinform Iroda elől, a Hősök terén át, egészen az Erzsébet térig.
Nem ez volt az első városi sétám, de ez volt az első olyan, amelyiket ennyire izgatottan vártam. A korábbi városi csatangolásaink során Kupcsik Saci, a Tourinform Iroda munkatársa volt az, akinek ez nemcsak egy kis séta volt, hanem bizony komoly felkészülést igénylő munka. Olyankor nekem semmi dolgom nem volt, csak mindig odanézni, ahová mutat, és odamenni, ahová mondja, most azonban én voltam az, akire mindenki figyelt, akiről mindenki feltételezte, hogy majd mond valami olyat, amit most hall először, és akinek szórakoztatnia kellett a jónépet. Mire a Kossuth utcába értünk, már rongyossá hajtogattam a jegyzeteimet, és már tűkön ülve, vagyis állva vártam, hogy megérkezzünk az Erzsébet térre, és én számot adhassak tudásomról.
Előző este – amikor már sötétség borult a főutcára – visszajöttem a városba, és végigjártam az előadásom helyszínét. Végignéztem az Erzsébet tér minden zegzugát. Felnéztem a MAB Székház boltozatára, megkerestem a napórát, végigpásztáztam az Erzsébet Fürdő kupoláját, és Kossuth Lajos fölém magasodó szobrát. Mikor már úgy gondoltam, ismerem az összes épületet, és az összes évszámot felvéstem a papirosomra, visszafordultam, hogy egy utolsó pillantást vessek a másnapi feleletem színhelyére, amikor megszólalt az Avasi Református Templom Harangtornya. Úgy éreztem magam, mintha egy régi, fekete-fehér, zenélő képeslapot tartott volna valaki a szemem elé.
Ott álltam hát a várost felfedezni vágyó csapat előtt, akik arra vártak, hogy beavassam őket az Erzsébet tér titkaiba. És én be is avattam őket! Amikor kiálltam, hogy megosszam a csapattal a tér történetét, már nem voltam ideges, már nem izgultam, már csak az előző esti langyos, őszi éjszaka járt a fejemben, amikor a harang dallama átjárta az egykori Papmalom teret. A szemem előtt elevenedett fel, ahogyan a Szinva felől kiépült a tér, kezdve az Erzsébet Fürdővel és a Diószeghy-házzal, majd az Arany Szarvas Gyógyszertár következett, és a mai MAB Székház, amelyet Kossuth Lajos első egész alakos köztéri szobra követett. Amikor kissé elbizonytalanodtam, csak rápillantottam Sacira, és ő kedves kis biccentéssel jelezte, hogy „Jól mondod, ne parázz!”.
Az én állomásom volt a városi séta utolsó megállója. Elégedetten nyugtáztam, hogy minden érdekességet elmondtam, amit el szerettem volna, és mindent megmutogattam, amit meg szerettem volna. Szép lassan, kissé elfáradva, de annál nagyobb elégedettséggel lépdeltem a Tourinform Iroda felé. Így már csillogó szemmel, és széles mosollyal – ahogyan azt az itt dolgozóktól tanultam – álltam be a pult másik oldalára. Ugyanis nemcsak várost ismertettem, hanem útba is igazítottam ma valakit. Akárcsak egy ízig-vérig tourinformos munkatárs.
Ez volt az a nap, amiért nem volt kár az a sok készülés, az a sok izgulás, az a sok ujjtördelés. Ha újraélhetném ezt a napot, akkor is benyitnék az iroda üvegajtaján, akkor is ezt az állomást választanám előadásomul, és akkor is épp ennyire izgulnék, mint ahogyan ma izgultam. Fantasztikus élmény volt a turizmus másik oldalán állni. Köszönöm, hogy idegenvezető lehettem az imádott városomban!
