Az ember természeténél fogva kíváncsi. Ha elsétálunk egy égő lámpájú ház mellett, akaratlanul is belesünk az ablakon; no, nem azért, mert minden áron tudni akarjuk, hogy éppen mit tevékenykednek az ott lakók, egyszerűen csak belénk van kódolva. Ezért is természetes, hogy kíváncsiak vagyunk a számunkra ismeretlen világok titkaira.
Tehát miért is lenne ez másképp, ha a színházról van szó? A teátrum egy olyan világ, melyre nem csupán természetünkből adódóan vagyunk kíváncsiak, de a művészvilágba való betekintés gondolata, valljuk be, legtöbbünket izgat.
A miskolci közönség kedden láthatta utoljára a Bűn és bűnhődést, ezen kívül pedig egy különleges és izgalmas színházbejárás szerepelt még a „kínálatban.” A társulat három színésze – Bodoky Márk, Farkas Sándor, és Lajos András – avatta be az érdeklődők csoportjait a színház kulisszatitkaiba.
Jómagam Bodoky Márk csoportjába kerültem, a háromállomásos körbevezetés azonban mind a három csoport esetében megegyezett. Kezdetnek az ifjú művésztől meghallgathattuk az idei Színházi Világnapi üzenetet, melyet Simon McBurney angol színész, író és rendező írt.
A színház, a nézőtér „olyan hely, ahol nem egyszerűen csak nézünk, de meglátunk, felfogunk, megértünk dolgokat” – hangzott az üzenet egyik sora. A keddi programon pedig ezt meg is tapasztalhattuk.
Egy színdarab közben ugyancsak ezek érvényesülnek – meglátás, felfogás, megértés –, ám a színházbejárással egy másik szinten tapasztalhattuk meg mindezt. A korábban már említett természetes kíváncsiságunk hajtott mindenkit kedden koraeste: minden korosztályból érkeztek látogatók, akiknek egytől egyig felcsillant a szemük, valahányszor olyan „titkot” fedett fel egy színész, melyről korábban még csak sejtésük sem lehetett.
Számomra a legizgalmasabb része az estének a díszletek megtekintése volt. A kedden utoljára látható Bűn és bűnhődés, valamint A Kaukázusi krétakör színpadi díszleteit vizsgálhattuk meg közelebbről – utóbbinál Papp Endre avatott be az előadás részleteibe.
Megmutatták nekünk a különböző „épületek” mozgatását melyek egy jelenetben szerepet kapnak, és láthattuk az Európában egyedülálló forgószínpadot, mely megdöntött állapotában is képes a forgásra. Megismerhettük a nélkülözhetetlen, díszlet mögött megbúvó embereket is, akik az előadások során végzik a díszlet elemeinek koordinációját.
A színház történetéről szintén rengeteget megtudtunk, például azt, hogy ha az öt játszóhelyen egyszerre lenne előadás, összesen 1900 ember is beférne a színházba. Megtudtuk még, hogy az 1950-es években a színház első emeletén kaszinó működött, az épület a végleges formáját pedig 1992-ben nyerte el.
A színházbejárás végi csalódottságom csupán annak volt betudható, hogy vége lett a különleges bemutatásnak. Ez egy olyan élmény, mely valóban nem mindennapi, a színház pedig tényleg az a világ, ahol „játszók és nézők egybegyűlnek”, és olyan történeteket játszanak újra, amelyeket sehol másutt nem lehet elmesélni.