A Miskolci Nemzeti Színház a köztudatban az ország első kőszínházaként él. Az 1815-ben Benke József vezetésével Miskolcra érkező társulat – tagjaként Déryné Széppataki Rózával – annyira megszerettette a város polgáraival a színjátszást, hogy azok úgy határoztak, állandó színházat építenek. Az első épületet 1819-ben kezdték el építeni az akkori Boldogasszony utcában, ma Déryné utcában. Ez 1843. július 19-én tűz martalékává vált.
Szinte azonnal elhatározták a színház újjáépítését. Anyagi alapját részben a biztosítótársaság által kifizetett kártérítés és közadakozás fedezte, de még a városban megfordult társulatok is nyújtottak támogatást bevételük egy részéből. A klasszicista és romantikus stílusú épületet 1847 és 1857 között emelték. Az új épületet szeptember 3-án nyitották meg Vörösmarty Marót bán című darabjával. A vendégek közt ott volt Jókai Mór és felesége, a miskolci születésű Laborfalvi Róza is, de a pesti színészet színe-java is megjelent. Ekkor már Miskolcon tartózkodott Ferenc József is, de végül nem vett részt a megnyitón.
A színház első igazgatója Latabár Endre volt, a híres Latabár-színészdinasztiából. Az épület alsó szintjén, a bejárat két oldalán, üzlethelyiségeket alakítottak ki, melyek bérleti díja részben fedezte volna a színház működését, a felsőbb szinten pedig a Nemzeti Kaszinó is helyet kapott. 1883-ban felépítették a ma is látható tűztornyot a színház tetejére.
Az 1896-os millenniumi ünnepségekre készülve a belső teret felújították, elegánsabbá tették. Már ekkor felmerült a bejárat előtti, az utcára kilógó rész lebontása, de időhiány miatt ez szerencsére nem valósult meg. Ez az átalakítási ötlet még ezután is többször felvetődött.
A következő felújításra 1902-ben került sor: új öltözőket építettek, bevezették a villanyvilágítást, a színpad előtt kialakították a zenekari árkot, próbatermet és igazgatói szobát hoztak létre, addig egyik sem volt.
1925–26-ban ismét jelentősebb felújítást hajtottak végre, építésze Vágó László volt. A színház nézőterét 400 fővel bővítették, parkettázták ez egész belső teret, a bejáratnál lévő előtérben díszes oszlopcsarnokot alakítottak ki, s erre karzatot nyitottak az emeletről.
Nagy felújítást terveztek 1956-ban, amely bontással és építéssel járt együtt: lebontották a színház nyugati oldalán álló lakóházat, a színházban ruhatárat alakítottak ki a bal oldali nézők számára (addig mindenki csak a keleti oldali ruhatárat használta), ezen az oldalon alakították ki a színészbejárót, díszletraktárat, öltözőszárnyat, jegyirodát, adminisztrációs tereket hoztak létre, átalakítások voltak a nézőtéren, a színpadhoz egy 80 négyzetméteres hátsó színpadot illesztettek, jelentősen korszerűsödött a színpadtechnika, forgószínpad és zsinórpadlás épült, megújult a világítástechnika, s az átalakítások révén az egész épület külső és belső megjelenése szimmetrikussá vált.
Az 1990-es években, gyökeresen új elképzelések szerint nagyszabású átalakításokat hajtottak végre. A cél egyfelől egy háromtagozatú színház (próza, zene, balett) színház lehetőségének megteremtése volt, másrészt a meglévő, de nem közvetlenül a színházzal egy egységet alkotó kamaraszínház, valamint a tervezett új játszóhelyek egyetlen nagy komplexumba szervezése volt. Új próbatermekre volt szükség, a színpadot a legmodernebb, számítógéppel vezérelt színháztechnikával látták el, a zenekari árkot bővítették, másrészt befedhetőre alakították, amivel a színpad területét lehet megnövelni. A nézőtér kupolájába hatalmas új csillár került, amely pontos mása Schwabisch Hall (Baden-Württemberg) Szentlélek-templomában található csillárnak. Új lett az akusztikai rendszer is. Megújultak az öltözők, jelentősen változtak a színészellátási feltételek (színészlakások is épültek), de emellett a közönségforgalmi terek is barátságosabbak lettek.
Így jutott el a miskolci színház a csizmadiaszíntől a színházi negyedig.