Bár „a halottról jót vagy semmit” elvet szem előtt tartva gondolhatnánk azt is, hogy a helyi lapok íróinak tolla szépen fogott akkor, amikor egy közéleti személyiség életútját kellett bemutatni, azonban Horváth Lajos esetében ez egészen biztosan nem volt így, hiszen róla már életében is csupa pozitív hangvételű írás látott napvilágot a helyi és országos lapok hasábjain. A jogász-politikus pályájának egy szakasza pedig komolyan kötődik az 1848-as forradalom és szabadságharchoz, amelyre március 15-én emlékezünk.
Horváth Lajos 1824-ben született Alsózsolcán. Iskoláit Miskolcon, Debrecenben, majd Pozsonyban végezte, ahol már joggyakornokként vett részt az 1843-44-es reformországgyűléseken. 1848-tól a városunkhoz is több szállal kötődő Szemere Bertalan vezette Belügyminisztérium titkára volt. 1849-ben a kormánnyal együtt Debrecenbe költözött, ahol Lévay Józseffel együtt szerkesztette a hivatalos közlöny számait. Ez év júniusában, amikor az osztrákok megsegítésére siető orosz hadsereg már megindította intervencióját, a Szemere-kormány menekülésre kényszerült. Bár sokan ekkor már a „régi rendszer” kelletlen jelképeként tekintettek a koronázási ékszerekre, a miniszterelnök fontos küldetésének tartotta, hogy az ne kerüljön az osztrák császár kezére, így magával cipelte a szó szoros értelmében vett súlyos terhet. Az út egy részén pedig elkísérte hű titkára, Horváth Lajos.
A korona viszontagságos útját Horváth elbeszéléseire támaszkodva Jókai Mór a „Hon” egyik számában írta meg. Eszerint a korona Budapestről előbb Kecskemétre, majd Szegedre került. Innen adnám át a szót Horváth Lajosnak: „Szegedről julius 31-én vagy augusztus 1-én együtt távoztam el Szemerével s vele mentem a Váczról, Losonczon, Miskolczon, Tokajon, Debreczenen át visszavonuló Görgey táborába. Velünk volt-e a korona, nem tudom, de azt hiszem, hogy igen. Csak arra emlékszem tisztán, hogy szekeremen volt a fekete vastag bőrből készült nagy elnöki bőrönd, melyben az elnöki iratok helyeztettek el. (…) A Görgey táborából aug. 9-én értünk be Aradra, Szemere saját fogatán, én Debreczen városa négy szép lován.” Ekkor azonban egy nem várt esemény történt. „A 2 vagy 3 erős vaspánttal lezárt nehéz vasszekrényt Szemere rendeletére felnyitottuk s a szent koronát, a királyi jelvényeket kiszedtük s azoknak a Szeiverth János hü belügyminiszteri szolga által előteremtett könnyű vasszekrénybe való áthelyezését megkíséreltük. A müvelet meghiusult. A korona és a jelvények a vasszekrénybe be nem fértek s valamennyit ősi helyére visszatettük és a vaspántokkal gondosan elzártuk. Időközben a koronát a fejemre tettem, a jelvényeket kézbe vettem s a palástot fölöltöttem. Így lettem én a koronás fő, mégpedig olyan, minő Vilmos császár, ki mint porosz trónörökös tudvalevőleg maga tette fejére a porosz koronát.” A koronát saját visszaemlékezése alapján Szemere is felpróbálta, majd megállapította, hogy nagysága miatt „e föveg nem emberi fejre való”.
A temesvári csata után, augusztus 11-én Kossuth úgy nyilatkozott, hogy nem érdemes továbbszállítani a koronát, Szemere ennek ellenére nem mondott le a kimenekítésről. Lugoson, majd Karánsebesen is el akarták rejteni, végül Orsován sikerült. Szemere három megbízható munkatársával augusztus 23-án egy füzesben ásta el a koronázási ereklyéket tartalmazó ládát. Ide nagy valószínűséggel már nem követte őket Horváth, aki ekkor már más megbízást kapott.
Bár a titkárt a korona hollétével kapcsolatban kihallgatták 1851-ben, a szabadságharcot követő megtorlások őt közvetlenül nem érintették. Ennek ellenére egy időre visszavonult a közéletből, majd ügyvédi irodát nyitott Miskolcon. A politika világába 1865-ben tért vissza, mint Miskolc országgyűlési képviselője. Bár a kiegyezést követő, 1869-es parlamenti választásokon nem indult, ezt követően 23 éven keresztül (1873-1896) elismert országgyűlési képviselője volt városunknak, aki élharcosa volt annak a törekvésnek, hogy Miskolc törvényhatósági joggal felruházott város legyen (ez végül 1909-ben sikerült is).
1896-ban Horváth véglegesen visszavonult a nagypolitikától, de Miskolc közügyeit továbbra is szolgálta. Elnöke volt a Miskolci Nemzeti Színház Rt.-nek, a Miskolci Takarékpénztárnak és az Önkéntes Tűzoltó Egyletnek. 1898-ban Ferenc József kinevezte a főrendiház tagjává. Megbecsültségét jelzi, hogy még a függetlenségi beállítottságú miskolci Ellenzék című napilap sem tudott róla negatív felhanggal írni: „A politikai harczok mezején mi, mint ellenfelei nem fejezhettük ki hódolatunkat, de – mint a városi és megyei közügyek elsőrendű harczosa előtt – mindig meghajtottuk a zászlónkat, mindenkor elismertük és elismerjük, hogy Horváth Lajos városunk és vármegyénk legkiválóbb férfiai sorában foglal helyet, s neve a Szemere és Palóczy mellett örökké ragyogni fog vármegyénk és hazánk történetében”. Megbecsülésének tagadhatatlan jelképe, hogy még életében, 1910-ben Miskolc díszpolgárává választották barátjával, Lévay Józseffel együtt.
Halálát követően, 1911. március 14-én nekrológjában így írt róla a már emlegetett, elviekben ellenzéki Ellenzék: „Kidőlt a miskolczi közélet leghatalmasabb kaliberű alakja, aki egykor vezér alakja volt a magyar politikai világnak is. Nevét nem csak közéleti szereplésével, a város érdekében 28 évi képviselői működése ideje alatt szerzett érdemeivel tette maradandóvá, hanem nagystílű alapítványaival is, melyekben méltóan nyilatkozott meg a városát, egyházát, a kulturát szerető europeér, melegen érző, nemesen gondolkozó jótékonysága.”
A javadalmak java azonban csak ezután jött, hiszen a nagy vagyonra szert tevő politikus végakaratában is tett arról, hogy ne csak életében legyen a haza és a város szolgálatára. Hagyatékából mintegy 100.000 koronát hagyott a városra, amelynek nagy részét városrendezési, -szépészeti, közművelődési célokra fordították. Mivel egy korábbi, 1000 forintos adományából valósult meg az Avas-tetőn egykoron megtalálható platók kiképzése is, így sokáig a domb felső része a Horváth-tető nevet viselte. Síremléke nem messze innen, az avasi temetőben található, az egykori harcostárs, Szemere Bertalané mellett. Ide jelképes napon, március 15-én kísérték utolsó útjára.
