Függöny gördült a Miskolci Nemzeti Színház kétszázegyedik évadára, ami hozott sikereket, sőt, színháztörténeti pillanatokat is Béres Attila igazgató szerint. Évadzáró interjúnkból kiderül többek között, mit jelent a direktor számára Miskolc, vagy, hogy melyik fociklub lenne a helyi teátrum.
Hol lenne most legszívesebben?
– Egyfelől itt, Miskolcon. A Herman Ottó Múzeum ugyanis felkért, hogy a képtárból válasszak egy festményt, amit az idei Múzeumok Éjszakáján az én ajánlásommal állítanak majd ki. Ez pedig egy izgalmas feladat, mert a hangulatomat fogja tükrözni a kiválasztott műtárgy, és még számomra is rejtély, milyen hangulatban vagyok most. Másfelől szintén Miskolcon lennék legszívesebben, mert még munka van, és ez ad értelmet a holnapnak és a holnaputánnak. Harmadjára pedig nagyon szeretnék hazamenni a szüleimhez, mert idősek és ritkán látom őket. Az tehát biztos, hogy jövő héten már Marosvásárhelyen leszek.
Miről szólt az Ön számára a most lezárt évad?
– Sok dologról. A Rómeó és Júliáról például, ami egy kompromisszum volt számomra. A fiam pár éve elvitt egy Pogány Induló koncertre. Míg én próbáltam értelmezni, amit hallok, a tizenhat évesek nem csak tökéletesen értették, de azonosulni is tudtak ezekkel a nehéz szövegekkel. Szembesültem valamivel, ami az idő múlásához köthető. Ez a hatás pedig találkozott azzal a szándékkal, hogy olyan előadást készítsek, amiben magukra ismernek a fiatalok. Így indult az évad, és színháztörténeti jelentőségű dolgokkal folytatódott. Cser Ádám zeneigazgató a Bajazzók elé írt tulajdonképpen egy kortárs magyar operát, míg a dramaturgunk, Lőrinczy Attila megálmodta Az üvegcipő folytatását. Az is rendkívüli, ahogy tulajdonképpeni párban megszületett az Öngyilkos és a Marat/Sade – mindkettő erősen kritikus hangvételű előadás, ami mégis különböző módokon világít rá, hogy az ember miképp szembesül önmagával, és hogyan bukja el a harcait. Emellett az évad szólt a nézői visszajelzésekről is: a Csókos asszony sikere példázza, hogy a jó ízléssel készített zenés előadásokra kíváncsiak a nézők.
Ha harminc év múlva ülnek majd a művészeti tanács tagjaival a színházcsinálóknak kialakított idős otthonban, miről fognak beszélni, ha szóba kerül Miskolc?
– Az biztos, hogy nem jönne elő az a frázis, hogy „bezzeg a mi időnkben”. Nekem bőven elég, ha a dolgok önmagukról szólnak, nem pedig valami ellen. Ha viszont harminc év múlva visszatekintenék a mostani időszakra, biztos vagyok benne, hogy a tőkesúlyt látnám. Lehet, lesznek még kihívások, és majd nosztalgiával emlékszem vissza, hogy egyszer, a nagy sikerek idején főrendező voltam a budapesti Operettszínházban, de a szakmai életemet Miskolc határozza meg, és így lesz ez akárhány év múlva is. Ha pedig ott fogunk ülni, biztos eszünkbe jut majd rengeteg vita és személyes történet. Talán előadások is, mint a Feketeszárú cseresznye, a Kivilágos kivirradtig vagy a Woyzeck, de inkább arról fogunk beszélgetni szerintem, hány fiatal kapott a mi időszakunkban lehetőséget, és tudott kiteljesedni a társulatban. Az viszont biztos, hogy bármiről is beszélnénk, vita lenne, de harag nem. Az nem fér bele.
A színházat gólra játsszák, és ha elrontasz egy ziccert, legfeljebb kifütyülnek. Mi a művészeti tanácsban viszont azt is elmondjuk a másiknak, hogy szerintünk miképp sikerülhetett volna jobban egy-egy lövés.
Gyakran él focis hasonlatokkal, így a következő kérdést ennek szellemében teszem fel. A közelmúltban elveszítettek egy erőcsatárt és egy tehetséges hátvédet. Terveznek igazolni? Lesz a nyáron sztárszerződtetés?
– Akkor engedje meg, hogy foci analógiával válaszoljak. Idén a Paris Saint-Germain FC nyerte a Bajnokok Ligáját. Rögtön azután, hogy a sztárjaik elszerződtek. Az edző, Luis Enrique meg tudta győzni a legnagyobb csillagot, Ousmane Dembélét arról, hogy fontosabb az összhang, mint az egyéni villogás. Csapatot épített, és a Párizs a világsztárokkal teletűzdelt gárdák előtt ért célba.
De hasonlíthatnám a Miskolci Nemzeti Színházat a Barcelonához is, ami előszeretettel építi be a keretbe az akadémiáról kikerült játékosait. Ha Simon Zoltánt nézzük, aki a Katona József Színházban folytatja a pályáját, kijelenthető, hogy ő a mi nevelésünk, de ilyen volt például Czakó Júlia is. Az, hogy Zoli és Edvi Henrietta most „klubot váltanak”, fájdalmas dolog. Hiányozni fognak, mint karakterek, mint társulati tagok. Nekünk, a művészeti tanácsnak viszont nem azt kell nézni, hogy mi fáj, hanem azt, hogy ez a teátrum hogyan lehet jövőre is kimagasló.
Szüksége van nagy nevekre a színháznak?
– Egyfelől vannak olyan színészeink, akik országosan ismertek: Gáspár Tibor, Harsányi Attila vagy épp Fandl Ferenc. És persze ott van Mészöly Anna, aki a nemzetközi porondon is bontogatja a szárnyait. Szóval akadnak sztárjaink. A Miskolci Nemzeti Színház ereje viszont abban rejlik – focis analógiánál maradva –, hogy megtaláljuk a 16 éves Lamine Yamalt. Nem az a cél, hogy pótoljuk a nagy neveket, akik elszerződnek tőlünk. Ki kell nevelni olyan tehetségeket, akik később országosan ismert színészekké válhatnak. Egy dologban biztos vagyok:
Simon Zoli, hála az itt töltött időszaknak, úgy beszél majd Miskolcról, ha megkérdezik, ahogy senki. Szerintem az innen elkerülő színészeket fel lehetne használni városmarketing célokra, mert csak jót tudnak mondani az itteni évekről.
