Úgy, ahogyan a kalkulátorokban most javasolják, precízen leolvastam a villany- és gázórát. Előszedtem az utóbbi hónapok nyugtáit, végig nyálaztam a számomra érthetetlen szám- és betűtengert, s teljesen lefáradtam. Könnyesre párásodott a látásom. Az olvasószemüvegem is elhomályosodott.
Csak azt láttam, drága édesanyám kiszámolja a szekrényből azt a naftalin szagú hatszáz forintot, amelyből kitelik az idei szénutalvány. Arra a szűkös, harminc mázsára. S már csak az a kérdés, mikor szállítják, s lyukóit vagy edelényit kapunk-e. Nagy nap volt, amikor megérkezett a szén. Szűk, keskeny volt a belvárosi házunk dufartja, a hajtót, zöld hasú bankókkal unszoltuk, hogy a pinceaknáig álljon. Közelébe sem mentem a kocsinak, féltem a patájukat pattogtató lovaktól, megvártam, míg legórják a szenet. Közben a szomszédok irigyen szurkoltak a gangon, a többségnek csak zsákos szénre tellett, hetente egy furikkal. Fentről lesték, nehogy egy vödörre való is a platón maradjon. Nézték, hogy fújtatnak a pacik, hány horkantó hórukkozással képesek megfordulni, majd hirtelen bezárkóztak.
Anyámmal kettesben gyürkőztünk neki a nagy halom szén berakásának. Még világosban kiszelektáltuk a köveket, majd tizenkét esztendősen megmarkoltam a szívlapátot. Beletelt négy órába, hogy mindkét markom egyformára felhólyagosodjon. Dupla meló volt, fentről az aknába tolni, a félhomályos pincébe pedig behordani. Vödröstől vagy lapáttal hányni. Végül akármilyen idő volt, mamám aznap még elrendelte a próbafűtést. Begyújtott a cserépkályhába, meózott, éghető-e, amit kaptunk. Ezek után már csak azért izgultunk, hogy idejében kihozzák-e a szokásosan nekünk járó négy zsák száraz csutkát a hernádnémeti terményforgalmi telepről. Mert mamám heppje szerint ennél jobb gyújtós nincs a világon. Különben gázról, gázfűtésről még csak nem is álmodozhattunk. A városi gáz főzésre is szegényes volt. A hetvenes évek elején a győri kapuban ismerkedtem meg a távfűtéssel és a csapból jövő forró vízzel. Húsz esztendősen. Mennyei érzés volt elfeledni a pincézést, a szénhordást. A mindennapos tűzrakást és a sparhert vasporzását.
Mégis, amikor bányalátogatásra invitáltak, ki nem hagytam volna a lehetőséget. Ágotha Tibor kollégámmal együtt szálltunk le a lyukói mélybe. Kapcát tekertem, gumicsizmát húztam és fejlámpát is kaptam. Lefelé a lift száguldott, nyakamba, a kobakomra víz csorgott. Lent egy kisebb pályaudvarnyi téren előttem gurultak a csillék. Azt hittem mindenütt ez lesz. Majd lent, jó háromszáz méteren, kilométereken át görnyedve trappoltunk, vágatról vágatra, olyan légajtókon át, amelyet egyedül sosem bírtam volna megnyitni. Mire elértünk a nyugatnémet szénfejtő monstrumhoz, már a beszéd is nehezemre esett. Látták a kísérőim, azt is, hogy nem volt kedvünkre az ablaktalan vájat. Időnként megvicceltek, apró szénszemcséket hajigáltak előre a hátunk mögül. Válaszul elkértem a szívlapátot, ugyanolyat, amellyel gyerekként barátkoztam meg a pincénkben, s bemutattam a tudományom. Egy fél csillére valót izzadtam ki. Szuszogva dicsértem, hogy mi e mellett melegedtünk. Mégsem lettem tiszteletbeli vájár.
Visszafelé sem volt könnyebb. Sokáig ültem szénporos képpel az öltözőben, míg lebírtam húzni a vérrel teli csizmát a félrecsúszott kapcától kisebesedett lábaimról. Egy hétig sántítva, bicegve dicsekedtem a szerkesztőségben – mondtam, megláttam a meleget adó lyukói szenet a föld alatt. Sose gondoltam volna, hogy most az életben még akár újra találkozhatunk.
