Rám jár rúd az idén is. Harmadszorra műtenek, igazán nem nagydolog, csupán három órát kell tátani a számat. Különben is ez az erősségem. Zöld takaróval terítenek le, ám így is tűzi a fejemet a szoláriumszerű, erős fény. Érzem a számban a vér sós ízét, hiába minden érzéstelenítő, amikor a fúró agyamig hatoló légkalapácsként rezonál a csontomban. Soha jobbkor, ilyenkor érdemes a valóságtól elmenekülve, legalább alfáig merülni egy múltidéző meditációba.

A Villanyrendőr melletti lakásunk ablaka éppen Rabin Lajos vizsgázott fogász Napsugár cukrászda feletti rendelőjére néz. Látom, délutánonként egymásnak adják a széket a dagadt arcú páciensek. Lajos bácsi óránként sziesztázik, kikönyököl az ablakon, s ahányszor meglátjuk egymást, visszaköszön és integet. Végül a sorsát senki se kerüli el, egyszer-kétszer magam is ficergek a Dominátor márkájú kezelőszékében. Szép nagy ember, hentes kezeivel egy rántásra szabadít meg egy fájós fogamtól. Hallom a recsegést, ropogást, de hatalmas sóhajjal könnyebbülök meg. Nem áll el a vérzés, drága édesanyám még kétszer kétségbeesetten visszavisz. Lajos bácsi megsokallja, hatvan forintért nem jár nekem a tampon, vegyünk vattát, és tanácsolja, aludjak ülve, magas párnán.

Ma már tudom az igazságot. Lajos bácsi vizsgázott fogászként húzhatott és akár pótfogat is készíthetett, de nem értett a szájsebészethez. Nem varrhatott.

Most mazsolázok az emlékeim között, ha jól tudom Miskolcon rajta kívül Gömöri Tibor és Buday László volt doktori cím nélküli ismert fogász. Dr. Komlóssy Attila barátom sebész, mentőorvos és fogorvos, nálamnál jobban tudja, miként is praktizálhattak fogászként a korábbi fogtechnikusok. Még a múlt század elején, akárcsak mostanában, kevés volt a szakképzett orvos, így lehetőséget kaptak a fogtechnikusok a közvetlen szájba történő beavatkozásokhoz. Egyébként a fogpótlásokat készítő mesterek számára még a középiskolai végzettség sem volt előírva. Elvégre ők nem nagyon diagnosztizáltak, nekik csak a mintavétel alapján kellett a protkókat vagy a hidakat megcsinálni. Míg Rabin Lajos rendelhetett is a Csabai kapui SZTK második emeletén, addig Szigeti József fogtechnikus csak a próbák idején lapogathatott a betegek szájában.

A második világháború és az ötvenhatos forradalom után egyaránt megcsappan a fogorvosok száma az országban. Régiónkban, Miskolcon - Attila szerint – alig voltak vagy huszonöten. Így aztán szükségszerű volt, hogy a tehetséges, gyakorlott fogtechnikusok is ringbe szálljanak. Vidéken szinte alig ismerték a fogorvosi szakellátást. Magam is emlékszem, Mezőcsáton a hetvenes években Kalász doktor úr körzeti orvosi táskájából sosem hiányzott a markos fogó. Két csavarintással bárkinek kikapta a kisüstivel érzéstelenített fájósát.

Egyébként kevesen tudják, hogy a fogorvosi szakképzési rend szinte folyamatosan változik. Jelenleg éppen ez az az orvosi hivatás, amely már az egyetemi évek kezdetétől szakosított. Egyébként, amikor már a körzeti orvosok ellátási rendjébe szakápolók is kerestetnek, érdemes lenne újragondolni a vizsgázott fogászok újraképzését is.

Hogy mit tudtak, tudhattak a miskolci vizsgázott fogászok, arról mindenki elismerően emlékezik. Valamennyien a fogpótlásban jeleskedtek, hiszen ez volt az alapképzettségük. Ha kellett tömtek is, de azokkal a régi, lábbal hajtós alacsony fordulatszámú masinákkal alaposan megkínozták a betegeket. A ma már meghonosodott gyökérkezelést és a különleges szájsebészeti beavatkozásokat pedig soha nem ismerhették meg.

Ám mindannyian ügyes kezűek voltak, Attila édesapja, Komlóssy József doktor úr, a szakma egyik legismertebb ikonja is barátjára, Buday úrra, a fogtechnikusára bízta a saját fogait. Mi sem bizonyíthatja jobban, megesik, hogy a fogorvosnak is hasogathat a güzüje. S ilyenkor akár egy vizsgázott fogászmester is megmenthet a kínok kínjától.