Görög László: „Ez a tíz év a paletta minden színével megfestette az életemet.”

Anton Pavlovics Csehov Ványa bá című darabjának március végi, budapesti bemutató előadása után, a Thália Színházban jelentették be először, hogy Görög László és felesége, Czakó Julianna a jövő évadtól a Tháliába szerződik. Mehettek volna már az előző évadtól is, ám nem akarták cserben hagyni sem a miskolci közönséget, sem pedig a színház igazgatóját, Béres Attilát. „A váltásnak most jött el az ideje, de ez tulajdonképpen már akkor eldőlt, amikor megszületett a kislányunk, Gizella Eliza. S bár ez a lépés tele van kockázatokkal, melynek következményeit nem lehet előre kiszámítani, mégis úgy gondolom, jó és szükségszerű döntés volt, hiszen kevesebbet kell majd ingáznunk, a lányunk ott járhat iskolába, ahol lakunk, Julcsi pedig még fiatalon, ereje teljében kipróbálhatja magát a fővárosban” – indokolja a döntést és a fokozatosan előkészített váltást Görög László színművész, akivel ennek apropóján, a Miskolcon eltöltött évekről is beszélgettünk.

Hogy, és mikor merült fel a nevük a Tháliában?
Körülbelül két évvel ezelőtt hívott fel Hamvai Kornél, a Thália irodalmi vezetője – akit jól ismerek – azzal, hogy változást szeretnének a társulatban, illetve a színház Télikertjében egy művészi arculattal rendelkező játszóhelyet alakítanak ki, amelyben számítanának ránk, lenne-e kedvünk hozzá? Mivel nem akartunk Miskolcról hirtelen eltűnni, abban maradtunk, hogy idén vendégként játszunk el ott egy-egy szerepet. A darab a Ványa bá lett, amelyben Julcsi Jelénát, én pedig a címszerepet, Ványát alakítom. Így alakult ki, hogy a jövő évadtól odaszerződünk. 

Emlékszik még arra, milyen érzésekkel és vágyakkal érkezett Egerből 2012-ben Miskolcra?
Miután fölmondtam a Gárdonyi Géza Színházban, nem volt munkám, de dolgozni akartam. Az akkori miskolci társulatból Béres Attilát ismertem, akit szerettem és akiben bíztam, és amit kínált, az tetszett. Az első évadban négy feladatom volt, amelyből a Chicago-ban Amos Hart, a Vágy Villamosában Mitch és a Játszd újra, Sam!-ben Allen Felix komoly szerepek voltak. Látszott, hogy számítanak rám. Aztán meg minden ment magától.

Jöttek a jobbnál jobb szerepek! Egymástól teljesen eltérő karaktereket formálhatott meg Miskolcon világviszonylatban is ismert művekben. Ebben az időszakban három díjat is kapott: a Déryné-díjat, a színikritikusok díját és a Gábor Miklós-díjat. Ön szerint hová jutott el szakmailag ez idő alatt? 
Ez a színház bizalmat adott nekem, ami hihetetlenül képes röpíteni az embert. Egy idő után aztán elhittem, hogy érvényes tudok lenni, és nem gondolkodom rosszul a színházról, ami adott egy kis önbizalmat – mert azzal soha nem álltam túl jól –, és már nem ijedtem meg a szerepektől, hanem a hogy lesz? kíváncsisága űzött.

Hogyan értékeli szakmailag a miskolci éveket?
Életem legfontosabb és legérdekesebb időszaka volt az itt eltöltött tíz év. Igaz, hogy vannak előző tíz évek, amelyekre már nem emlékszem annyira, és azok is fontosak voltak, de ez az időszak nagyon elevenen él bennem. Itt bizonyosodott be, hogy érdemes színházat csinálni, mert olyat tud nyújtani, amit semmi más nem képes. Az pedig külön öröm, hogy a nehézségek ellenére a nézők nem pártoltak el tőlünk, hanem velünk maradtak, s amikor meghajlásnál látom a könnyes szemeket, vagy a még mindig tartó jókedvüket, akkor az megerősít abban, hogy nem volt elvesztegetett az itt eltöltött idő.

Egy kívülálló embernek talán furcsa lehet, hogy egy színésznek önbizalomhiánya van. Miből fakad ez Önnél?
Fiatalkoromban nagyon jól éreztem magam, egészen a főiskoláig, ahol eleinte nem igazán találtam a helyem, nyilvánvalóan azért, mert az osztályfőnökömmel nem alakult ki semmilyen viszonyom sem, ráadásul az első évben meghalt az apukám is. Így együtt a kettő teljesen új helyzetet teremtett az életemben, mindenben elbizonytalanodtam, nem tudtam, minek kell megfelelnem, hová helyezzem el magam, mi ez az egész, amiben vagyok. 

Mi billentette ki ebből a helyzetből?
Harmadévben a színházakban eltöltött munka billentett egy kicsit helyre. Az Arany János Színházban az Emil és a detektívben, valamint a Játékszínben a Villa Negrában remek színészekkel és rendezőkkel dolgozhattam együtt, és lassanként megértettem, hogy mi is az a színészi munka. Komoly fogalmam erről az egészről azonban csak az elmúlt 15-18 évben alakult ki annak hatására, hogy sok helyen megfordultam, sok-sok szerepet eljátszottam, sok emberrel találkoztam. Rendeztem színházban és rádióban, ami más látásmódot adott. Mostanra pedig minden összeállt, végre tudom, hogy engem a színház ez érdekel.

Mit tart a legfontosabbnak egy-egy szerep megformálásakor?
Hogy őszinte legyek, hogy ne csak úgy csináljak, mintha, hanem azonosuljak is a karakterrel. De ez csak akkor jöhet létre, ha tisztában vagyok az egész darabbal, ha tudom és megértem, hogy a rendező miért pont azt a darabot vette elő, mi a célja vele, milyen szándékok vezérlik és azt, hogy ki-mit csinál körülöttem. A közös munkával esély nyílik arra, hogy magamról tudjak beszélni, hogy műfajtól függetlenül valami jó szülessen meg. S amikor ez létrejön, az felszabadítóan jó érzés. Egy példával érzékeltetve arról van szó, hogy lehet egy verset szépen is, meg jól is elmondani. A kettő között azonban van egy lényeges kis lépés, ha azt a lépést nem teszi meg az ember, akkor a vers csak szépen lesz elmondva, figyelni is lehet rá, de hatása az nem lesz. 

Erre főiskolás korában jött rá, vagy később, már a gyakorlatban?
A főiskolán semmire sem jöttem rá. 

Kiktől tanulta meg?
A főiskola után két évig Pécsett játszottam, ahol sokat tanultam Vincze János rendezőtől Spiró György Csirkefej darabjának próbáin. A legtöbbet ehhez a folyamathoz azonban Egerben Csizi (Csizmadia Tibor rendező – a szerk.) tette hozzá. Az ő bizalma, az ott kapott feladatok és közös munkák Máté Gáborral, Zsótér Sándorral, Szegvári Menyhérttel és Béres Attilával lendítettek előre. Sokat segített az is, hogy rendezhettem. Hosszú idő telt el és több lépcsőből állt mire megtanultam meglépni azt a nem nagy, de lényeges lépést, amit Julcsi valahogy ösztönösen tud. 

Mi mindent történt Önnel a magánéletében Miskolcon? 
Elváltam, Julcsival összeházasodtunk, megszületett Gizi, meghalt anyukám, jöttek a feladatok egymás után. Nem unatkoztam! Ez a tíz év a paletta minden színével megfestette az életemet: a legfelemelőbb és legjobb élményektől kezdve a legmélyebb és legpocsékabb érzelmekig. Rengeteg pozitív élménnyel gazdagodtam a közönségtalálkozókon és az iskolákban folytatott darabismertető beszélgetéseken. Megismerkedtünk egy csodálatos házaspárral. Gizi pótnagymamájával, Ilike nénivel és férjével, Pista bácsival olyan szoros kapcsolatunk alakult ki, hogy szinte fogadott családjai lettünk egymásnak. 

Megváltoztatott-e Önben valamit a kislánya születése? 
Gizi megszületése rádöbbentett arra, hogy az ő érkezéséig a színházon kívül semmi más nem létezett az életemben. Ettől egy ideig nagyon zavarban voltam. Aztán azt vettem észre magamon, hogy kezdem háttérbe helyezni magamat ő és Julcsi javára. Ma már ők jelölik ki számomra, mi fontos, és mi nem az életemben. Megváltozott az időhöz való hozzáállásom is, egyre inkább zavar az időpocsékolás, és a rendelkezésemre álló időt, ami egyre fogy, igyekszem a lehető legjobban kihasználni. Ez azt is jelenti, ha a családommal vagyok, akkor csak nekik szentelem az időmet, ha viszont a színházban vagyok, akkor csak arra koncentrálok. Egyébként meg elképedek, hogy mindjárt hatvan éves vagyok, és még mindig nem érzem magam felnőttnek. Tudom, hogy az vagyok, mégse látom magam olyannak, mint amilyennek annak idején én láttam az idősebbeket, meglett férfiaknak.

Hogy érzi magát most, milyen vágyai vannak?
Hálás vagyok az itt eltöltött évekért, szerepekért és az embereknek. Nagyon jó időszaka volt ez az életemnek, aminek nem biztos, hogy vége van. A váltásnak van némi kockázata és izgalma, ugyanakkor nyugodt is vagyok, mert rendben mennek a dolgok: nincs bennem sértettség, nincsenek beteljesületlen vágyaim. Szeretnék még tíz jó évet a szakmában, hogy elmondhassam magamról, ezt a szerepet csak én tudtam így megformálni. Azt szeretném, hogy Gizi felnőttként ne mondhassa rólam azt: hát apa, ezt csak úgy elkented! Azt akarom, hogy a munkáimat látván megértse, miért csináltam ezt az egészet. Most boldog vagyok, és remélem, ez így is marad.

Együtt játszott szerepek
Czakó Julianna Junior Prima-díjas, Domján Edit-díjas színművész, és Görög László Jászai Mari-díjas, Gábor Miklós-díjas színművész és rendező lapunk megjelenéséig az alábbi előadásokban játszottak együtt a Miskolci Nemzeti Színházban:
Alan Jay-Frederick Loewe: My Fair Lady – rendező: Béres Attila (2013) 
Anton Pavlovics Csehov: Sirály – rendező: Rusznyák Gábor (2014)
Örkény István: Tóték – rendező: Béres Attila (2014)
Molnár Ferenc: Játék a kastélyban – rendező: Mohácsi János (2017)
Anton Pavlovics Csehov: Három nővér – r.: Rusznyák Gábor (2018)
Edward Albee: Nem félünk a farkastól – rendező: Székely Kriszta (2019)
Mohácsi István: Francia rúdugrás – rendező: Mohácsi János (2020)
Molière: Tartuffe – rendező: Rusznyák Gábor (2021)
Harold Pinter: Hazatérés – rendező: Ascher Tamás (2021)
Szomori Dezső: Hermelin – rendező: Mohácsi János
Henrik Ibsen: Babaház – rendező: Béres Attila (2022)
Tóth Ede után és helyett Kovács Márton – Mohácsi testvérek: A falu rossza – rendező: Mohácsi János (2022)