Két helyre jártam általánosba, hét évig a miskolci, belvárosi Kossuthban koptattam a padot, majd végül a Palócziban végeztem. Az elsőben még legalább százesztendős, olyan egybeépített padokban szorongtunk, amelyekben már csak a tintatartó lyuka és a tollszárpihentető vályú maradt épen. Igazi kényelmetlen, fapados osztály, az ülőkét és az írótáblát hiába mázolták újra, egynapi olvasnivalót véstek bele. Elődjeink az itt jártamtól az egyszeregyig a világ minden okosságát, bölcsességét ránk hagyták.

Mi nem ismerhettük a vidéki kényszerkoedukált osztályok világát. Fiúk voltunk, magunk között, így mindennaposok voltak a könnyű, becsengetésig tartó bunyók. Sokat verekedtünk, nem volt min, miért, így csak a győzelem öröméért. Voltak köztünk szelídek, jámborok és vadak. S mindig akadtak olyanok - nemcsak egy fejjel magasabbak, hanem ugyanennyivel okosabbak -, akik szétválasztották a dulakodókat.

Emlékeimet egy vérbeli pedagógussal, Peidl Rezsőnével, Emmikével osztottam meg. Fél évszázadig állt a katedrán, s most a Szépkorúak otthonából, túl a nyolcadik ikszen, napi szinten érdeklődik az oktatás világának mindennapi történései iránt. Kettőnknek együtt legalább egy évszázadra visszamenő tapasztalatunk lehet.

Az alsó tagozatban, ha óraközben kihívták a tanítót, a tábla elé állított egy eminens nebulót. Egy született strébert, aki krétával véste fel a rosszakat és a jókat. Engem sosem állítottak ilyen felelősségteljes kihívás elé. Éppen ezért mindig áhítoztam erre. Ez volt az a pont, amely eldönthette, kiből mi lesz, ha megnő. Ki az, aki él vagy visszaél a ráruházott hatalmával, és egyedül döntheti el társai sorsát. Emmike szerint, mint matekszakos középiskolai tanerő, pályája során sosem élt az ilyen nyilvános, listás fegyelmezéssel.

Ő maga 1957-ben érettségizett és öt év múlva állt fel a számára valóban a világot jelentő katedrára. A tábla elé, hogy egyenletekkel szórakoztassa a tanítványait. Megjegyeztem kitárulkozó vallomását, elmondta, folyamatosan érzékelte a matematikát oktatókkal szembeni ösztönös gyűlöletet. Elmélete szerint többségben vannak, akik ezt a tantárgyat sosem kedvelték. Ennek ellenére persze a tanítványai, kollégái megkülönböztetett tiszteletet tanúsítottak iránta, amit viszont az általa képviselt „férfias” tantárgynak is tulajdonit. Büszke rá, hogy még a kollégái is őt kérték meg segíteni, ha olyan rendbontással szembesültek az osztályban, amivel szemben tehetetlennek bizonyultak. Egyszer, egy csaknem 190 centi magasságú fiú fenyegetőleg lépett fel a szomszédos osztályban. Helyre tette, sőt még a szüleihez is ellátogatott figyelmeztetni őket a fiúk viselt dolgaira.

Hajdanán nem voltak iskolarendőrök és nem is hiányoztak, viszont nélkülözhetetlenek voltak a nyugdíjas pedellusok, akik áramszünet idején a csengőt rázva járták végig az iskola folyosóit. Emmike idejében elképzelhetetlen lett volna, hogy egy tanuló kezet emeljen a tanítóra vagy valamiért a szülei fenyegessék.

Mi még csak birkóztunk, bunyóztunk, két vállra fektettük egymást, de ügyeltünk, ne okozzunk társunknak fájdalmat. Egy kézcsavarás még belefért, de a pofozkodás ritkaságszámba ment. Halkan mondom – a nádpálcás tanári körmöst s pajeszcsavarást is elviseltük. Túléltem. Otthon meg elhallgattuk. Életemben egyszer kaptam még egy nyaklevest is, a Földesben, Sooki Pista bácsitól, mert énekórán kinéztem az ablakon. Hívhatta volna az iskolarendőrt, de még nem volt. Saját kezűleg rendezett le.

Rá ötven évre egy hejőcsabai istentiszteleten nosztalgiából felemlegettem előtte, s megköszöntem.
Tanár úr sem felejtette el, nyakamba csimpaszkodva kérlelt, most rögtön adjam vissza. Majd egy jóleső ölelés közben elsírtuk magunkat.