A Junó, a megyei könyvtár, a Vasas, a Herman Ottó Múzeum központi épülete (volt pártház), a Rácz kávéház, az Alabárdos étterem, a néhai Művész Klub, az egykori Képcsarnok (ma Sub Rosa Cafe) vagy éppen a Szent István téri egykori Spaten söröző – a felsorolt épületekben mind közös, hogy Dufala József tervezte a belső tereit. Az ebben az esztendőben kilencven éves Pro Urbe és nívódíjas belsőépítésszel a kerek évforduló kapcsán beszélgettünk életéről, munkásságáról, belsőépítészetről.
Dufala József 1933-ban született Rudabányán, ott is nőtt fel, és a természet közelsége, annak szeretete meghatározta a gyermekkorát, mint fogalmaz, a természet tanította.
– Közel álltak hozzám a művészetek, szerettem rajzolni, szobrászkodni. Nagyon nagy élmény volt például az, amikor sikerült elkészítenem az iskolaudvaron található Bányászhős szobrot és festettem tájképeket (ezek közül többet ma is szobájában őriz – szerző). Apám gépészkovács volt, figyeltem mindig az ő munkáját is, hogy az anyagból hogyan lesz szellemi termék. Gimnáziumban már komolyan gondolkodtam azon, hogy szobrásznak kellene menjek, de édesapám azt javasolta, olyan munkám legyen, amiből meg tudok élni. Így keltette fel a figyelmemet a belsőépítészet egy folyóiratban, ami szép belső tereket, bútorokat mutatott be. Gondoltam, ez is művészet, ami ráadásul hasznosabb dolog. Így indult az egész – kezdi.
Felsőfokú tanulmányait az ötvenes évek közepén végezte a Magyar Iparművészeti Főiskola belsőépítész-művész szakán. Mint mondja, mikor felvételizett kétszáz emberből mindössze kilencet vettek fel. „Szerencsém volt” – teszi hozzá. Aztán mesél arról, milyen volt akkoriban oda járni, kezdve például azzal, hogy Rákosi felesége az iskolatársa volt, hogy az 1956-os forradalmat és szabadságharcot miként élte meg a fővárosban és tanárairól is, akiknek annyi mindent köszönhet. „Ők még az előző rendszerben tanultak, hatalmas tudásuk volt, és ezek nem csak amolyan szavak. Az utolsó évekre már fokozatosan cserélődtek ki az akkori korszak embereivel, ami színvonalcsökkenést is hozott, ennek ellenére én még jól megtanultam és nagyon meg is szerettem a szakmát” – mondja.
A kezdeti évek
A főiskola elvégzését követően a KÖZTI-ben kezdett dolgozni, de nem sokkal később Miskolcra került. „Miskolcon ekkor kezdődött meg a színház tervezése, aminek nagyon szoros határideje volt. Az egyik belsőépítész azonban Budapesten kapott lehetőséget, az ő helyére kértek ki engem. Nagy lehetőség volt ez nekem, arról nem is beszélve, hogy a fővárosinál is vonzóbb fizetést kínáltak, valamint egy lakást is kaptam. Egyébként ezt, amiben most beszélgetünk – mondja Dufala József, hozzátéve: akkoriban sem bánta a váltást, mai fejjel viszont kifejezetten örül annak, hogy nem a főváros mellett döntött.
Miskolcra költözve a színház tervezése lett a munkája, ami mai napig is a kedvenc munkái között van, nagyon büszke például a nézőtér felé tervezett óriás csillárra. Felhívja a figyelmet arra, hogy amiről ő beszél, nem az, ami most található a Nagyszínházban. „Az átépítéskor ezek a munkáim az enyészeté lettek, pedig nagy munka volt vele, a tervezéssel is, és mindent magunk is gyártattunk le” – fűzi hozzá.
1958-tól egészen 1996-ig az Északtervnél dolgozott, mint mondja, ezt az időszakot is nagyon szereti, jó emlékei vannak, igazi műhelymunka volt, ahol egy térben dolgoztak a különféle mérnökök, a gépészek, statikusok, organizátorok. „Ha valami kérdésünk, vagy problémánk volt a munka során, csak felkerestük az adott terület szakembereit és konzultáltunk velük. El kell mondanom azt is, hogy rengeteg fiatal dolgozott itt akkoriban, olyanok, akik azóta sok nagy dolgot tettek le az asztalra” – mondta.
Fontos volt számára az emberi lépték
– A hatvanas évektől aztán egyre érződött, hogy Miskolc iparosodik, sőt nehézipari központtá válik. Emiatt aztán egyre több ember költözött a városba, így aztán az Északterv, és azon belül az én feladatom is az lett, hogy az épülő új lakótelepek közösségi tereit megtervezzem, felépítsük – mondja Dufala József, hozzáfűzve: volt ugyan mindig egy elvárás, amit teljesíteni kell, azonban fő feladata az volt, hogy az elkészült épületek durva belső terét „megfogalmazza” a majdani funkcióknak megfelelően. „Az ember testből, lélekből és szellemből áll, az általam tervezett tereknél is mindig ezt az emberi léptéket vettem figyelembe, az épület testiségét megtölteni szellemmel lélekkel” – hangsúlyozza.
Saját bevallása szerint nehéz munkái közül kiválasztani azt, ami számára a legkedvesebb, de ha mégis meg kell tennie, az egykori Művészklubot jelölné meg, mégpedig azért, mert „ott mindenki jól érezte magát”, függetlenül attól, honnan jött, mivel foglalkozik.
- Évekkel ezelőtt újságírói kérdésre már megfogalmaztam, mi a különbség a külső és a belsőépítészet között. Mivel ma sem jut eszembe frappánsabb, nézze el, hogy az ön kérdésére is ezt veszem kölcsön. A külső építészet a papír, a belső pedig a csokoládé. Nekem építészként az arányokat kell megtaláljam. Olyat teret kell tervezzek, ahol a tér és használója harmóniában van. Azt szoktam mondani, hogy akkor jó egy tér, ha az, aki odamegy, nem azt tudja felidézni, hogy de kényelmes volt a szék, vagy de szép volt a bútor, hanem azt, hogy milyen jól érezte ott magát” – fogalmazza meg.
Dufala József kérdésünkre megjegyezi, keserűen élte meg a rendszerváltozás utáni éveket, a privatizáció után sok belső tere pusztult el, az Északterv megszűnését is nehezen élte meg. „Nem volt más, tudomásul kellett vennem, hogy az emberhez képest ezek sem örök életűek” – hangsúlyozza a belsőépítész. Zárásként hozzáteszi: a mai világgal egyre kevésbé tud azonosulni, a lakásból is csak ritkán mozdul ki, feleségével töltik a hétköznapokat, és tartja a kapcsolatot két lányával és négy unokájával is.
