A földi életben nem minden nap karácsony, ez igaz, de egyszer egy évben mindig eljön. Eljön mindig ugyanúgy, és mégis minden évben másképp. Éljünk meg bárhány szent karácsonyt, nem unjuk soha, mert amit tanít, kimeríthetetlen, s a titok, amit hirdet, örömmel és békével tölt el bennünket. S ez a titok ez évben – ne lepődjünk meg! – a felvonót, a liftet, a létrát és a hegymászást juttatja eszembe. Máris elmondom, hogy mi módon.
Sterczer Hilda hegymászó (Erőss Zsolt özvegye) egyszer azt nyilatkozta, hogy a hegymászás nem a feljutásról szól, hanem a biztonságos leérkezésről. S ezzel a megjegyzéssel máris szeretném ráirányítani a figyelmet a „másik” irányra. Ugyanis az ember valóban mindig fölfelé törekszik, magasabbra vágyik. A gyermek anyja ölébe, apja nyakába vágyik, hogy többet láthasson, nagyobbnak tudhassa magát. Az ember szeretne minden kilátót, minden várat, minden tornyot meghódítani. Mert ilyennek teremtetett. Ég felé vágyakozónak. A karácsony ünnepe is növeli benne ezt az ég felé való törekvést, ám az ünnep üzenete többet beszél a másik, lefelé mutató irányról.
Érdemes egy pár szóra megállni a lift példájánál is. A városi emberek nagy része naponta használja ezt a szerkezetet. Csintalan gyerek föltehetné a kérdést, hogy miért hívják a felvonót felvonónak, mikor szinte ugyanannyiszor úgy funkcionál, hogy a magasban lakókat aláereszti a földszintre. Ezzel az indokkal „aláeresztő”, vagy „alászállító” néven is működhetne. S ennyi bevezető után már el is jutottunk a karácsony ünnepe titkának jobb megértéséhez.
2004-ben évfolyamtársaimmal együtt Rómában voltam zarándoklaton. Hálát adok Istennek, hogy a Vatikánban sikerült megtekintenem egy nem sokkal korábban felújított kápolnát. Ezt a kb. tízszer húsz méter alapterületű kápolnát nagy részben P. Rupnik szlovén jezsuita szerzetes, festőművész, illetve mozaikművész munkája ékesíti. Máig meghatározó élmény volt mindezt látni. A kápolna minden oldalfalát és mennyezetét fönséges színekben pompázó mozaik díszítette. Az igazán elámító mozzanat azonban nem csupán esztétikai volt, hanem a mozaikképek elrendezése, szerkesztése. Abban a kápolnában szintézisben láthatjuk azt, amit a Mindenható Isten (Pantokrator) tett az emberiség üdvözítéséért. A kápolna két, meghatározó oldalfala közül az egyik a hozzánk „alászálló” Istent, a mennyei dicsőségből hozzánk érkező, emberi testet öltő, köztünk élő, értünk szenvedő és életét odaadó Jézust, a másik pedig a feltámadott, mennybe fölmenő, a minket is oda fölemelni akaró Istent ábrázolja.
Sokan vannak, akik úgy gondolnak Istenre, mint aki az „odafönt való”. Így beszélnek róla: „ha az égiek megengedik”, vagy „ha az égiek is úgy akarják”, akkor… S amikor Istent „az égbe zárják”, akkor ezzel azt is jelezni akarják, hogy Isten távol van tőlünk, aki mit sem törődik a mi földi gondjainkkal.
Nos, a karácsony titkában azt látjuk, hogy, bár megnyílik az ég, és angyalok kórusa énekel a betlehemi pusztában, de az ünnep lényegében a földre irányítja a figyelmünket. A földre, a betlehemi jászolra, amelyen megjelent közöttünk a mindenható Isten. Már a kezdet is elgondolkodtató: Leszállt az ég dicső királya közénk az üdvnek hajnalán; Jászolban fekszik rongyruhában ő, ki az eget s földet alkotá. (vö.: karácsonyi ének).
„Messziről” minden karácsony ugyanolyannak látszik, ám mi, és a világunk soha nem vagyunk ugyanolyanok. Akinek családját, szeretteit, barátait megviselte a járvány, az az idén másképp ünnepel. Ha őszintén, az igazság alapján közeledünk ehhez a szent titokhoz, akkor meglátjuk ezt az alászálló irányt, Isten hozzánk lehajló szeretetét.
Berkes László pápai prelátus
