„Lehetne Kohászati Makett” – az egykori gyáróriás szocializmusbeli elnevezésének, vagyis rövidítésének alkalmi feloldásával játszva jelent meg az első híradás az elhatározásról. A terv azóta beérett, és egy kulturális pályázati projekt keretében hónapok óta folyik a munka, aminek célja: helyreállítani a néhai LKM („Lenin Kohászati Művek”) gyártelepét ábrázoló terepasztalt. A feladat többrétegű: magát a mintegy kétszer egyméteres, asztalként megjelenő famodellt néhány éve civil helytörténészeknek sikerült megmenteniük (szó szerint kimenekíteni a pusztulóban lévő gyárépületek egyikéből, szemét és törmelékhalmok közül), azután következik a kutatómunka, aminek segítségével rekonstruálható lesz a 40-45 évvel ezelőtti állapot (a makett feltehetőleg az 1970-es évek közepén készült). Az apró, fából faragott, festett épületek, gyárcsarnokok, kémények, lakóházak mintegy harmada már elveszett, újragyártandók, és a pontos helyüket is meg kell keresni. Ez utóbbi munkák Demkó Péterre várnak.
– Magam is a diósgyőr-vasgyári középiskolába jártam, ez a kötődésem máig megmaradt, ahogy az ipari örökség iránti érdeklődés is. Mindig is nagyon tetszett a Vasgyár, a fíling. És a feleségem szülőháza is itt található a kolóniában, rajta is van a terepasztalon – meséli a civilben autószerelőként dolgozó makettező, a Miskolci Makettezők Egyesületének tagja. – A terepasztal visszaépítését szerencsére korántsem a nulláról kell elkezdeni. Ezzel együtt nehéz a bemutatott korszakot rekonstruálni. Például a kéményeket: pontos alakjukat, magasságukat, színüket, anyagukat... Kevés a korabeli fotó. A néhány hónaposra tervezett munkát szokás szerint az alapokkal kezdjük, lentről felfelé: elsőnek a talaj, az úthálózat, később az épületek.
Az Észak-Keleti Átjáró Egyesület égisze alatt futó pályázati projekt irányítója Tóth Viktor.
– Ha van valamiért rajongania egy Budapesten dolgozó, miskolci származású fiatal építésznek, az pont egy ilyen projekt. Izgalmas olyan ipartörténeti emlékekkel dolgozni, amelyek valaha 15 ezer, de akár 100 ezer ember életére voltak hatással.
A kutatás segítésében az Átjárón kívül további civilszervezetek és szakmai intézmények vesznek részt, mint az Északkelet-Magyarország Ipartörténetének Ápolásáért Alapítvány (EKMITA) vagy a Kohászati Múzeum. Az NKA közel 1 milliós támogatást nyújtott. A végeredmény, mint Viktor és Péter remélik, egy „Európa bármely pontján a lábán megállni képes alkotás” lesz. Vagyis a terepasztal olyan rendbe hozott és feljavított, kibővített változata, amely eredeti állapotában bemutatja az LKM 1970-80-as évekbeli struktúráját, de a ma emberének, a fiataloknak is szóló tájékoztatóinformációkkal kiegészítve. „Megjeleníteni és értelmezni az egykori kohászat működését, léptékét, hangulatát.”
– A folyamat ezekben a hetekben lép abba a fázisba, amikor úgynevezett oral history (elbeszélt tröténelem) kutatás révén, vagyis idős, egykori dolgozókkal beszélgetve szeretnénk összeszedni, melyik épület mi volt, mi történt ott, milyen munka folyt benne. Nagy felelősség ez. Egyrészt a műalkotás, másrészt kordokumentum, ami készül. A négy évtizeddel ezelőtti, nem sokkal később abban a formájában el is pusztult Diósgyőri Kohászatnak, akkori mibenlétének talán ez az egyetlen komoly, megmaradt dokumentuma. Térkép, fotó nincs igazán a gyűjteményekben, ami teljeskörűen bemutatná a gyári életet, a gyár működését.
A tervek szerint a terepasztalt már a felújítás közbeni fázisokban bemutatnánk a nyilvánosság előtt, például főutcai kirakatba téve, vagy a Régiségvásáron kiállítva, hogy arra kérjék a szemtanú miskolciakat, egykori ott dolgozókat, álljanak meg, mondják el, ők mire emlékeznek, mit tudnak a néhai ipari épületekről, a bennük zajlott munkákról. A kis interjúkat rögzítenék, és felhasználnák a továbbiakban. Ha pedig elkészül a szerkezet – ez a karanténhelyzetnek is függvénye –, várhatóan a városházát, megyeházát, az egyetemet, a múzeumokat végigjáró bemutató körútra indulna, hogy minél többen megismerhessék, megcsodálhassák; végső helyét pedig az EKMITA Vár utcai székházában találná meg.
