Ugrás a tartalomra

Nekem a Jóreménység foka Miskolc, nem a végzet helye

Buzafalvi Győző
Utoljára módosítva
2022. június 19. vasárnap 08:25
A szerelmeket és a focicsapatokat idősen sem tudja kitörölni az ember a szívéből, még ha akarná is. Kecskeméten lakom, de amikor a DVTK-ra gondolok, akkor ,,Hajrá, Diósgyőr!” – mondja Dömötör Tibor Attila, akihez gyerekkori barátság fűz.
Itt még pihen a labda a kézben... Fotó:Magánarchívum

Beszélj a miskolci múltadról!
Jó régen, 1948 áprilisában lettem miskolci lakos. A Dózsa Györgyön megismertem Pipit. Ő a szomszéd háztömbbizalmi unokája volt. Előttük egy utcai pad. Ott rajcsúroztunk mi, gyermekek. Anno ádáz gombfocicsatákat vívtunk. A konyhaasztal kinyitva, középen nagy szintkülönbség és két zsanér. Az óvodai beiratkozások mai fejjel nem sikertörténetek, mert mindkettőből kicsaptak. A Palóczyból már nem, mert mind a nyolc évet ott jártam ki. Ahogy elballagtam, tatarozták az egész sulit. Osztálytársaim közül híres emberré vált Boskó Karcsi, Buchalla Botond, Demeter Laci, Döbröczöni Ádám, Eötvös Peti, Kardos Karcsi, Nagy Feri. Aztán következett a Bláthy Ottó Villamosipari Technikum. Ezt elvégezve villanyszerelőként kezdtem a DIMÁVAG-nál. 6 Ft 20 filléres órabérrel. Tehát miskolciként már Diósgyőrben dolgoztam.

Hogy lettél focirajongó, DVTK-drukker? Elevenítsd fel néhány frappáns diósgyőri élményedet, mely események és játékosok raktározódtak el örökre agytekervényeidben?
Apámmal jártunk meccsekre Miskolcon. A Népkertbe az MMTE, a Kubikba az MVSC miatt, de Dobó, Veréb, Werner, Kakuszi csak a DVTK-ban játszott. Na és Hódi Zoli is ott volt kapus, aki 1967-ben lett barátom. A szín piros-fehér volt, de én mégis lila-fehér újpestes lettem Solymosi Pixi után szabadon. A Kecskemét színe is lila-fehér! Sok-sok felejthetetlen meccsen vettem részt ifjúként. Annyi esztendő után sem fogyott, kopott el a piros-fehér imádat. A feljutásra pályázó DVTK valamennyi tévés közvetítését megnéztem, a múlt bizony szebb volt. Gólzsákunk, Lukács Dani Diósgyőrben is remekelni fog, a szurkolók nagy-nagy örömére. Kiéheztek már a sikerre a rajongók. Az lesz majd az igazi csemege, amikor a DVTK-Kecskemét élvonalbeli derbik jönnek. Hajdanán a vasgyári stadionban város felőli betonlépcsős állóhely volt a nekünk való. Emlékszem, hogy jobbra, a Marathoni kapu felett kézzel cserélgették a számokat a meccsek állásától függően. Szemben a fedett lelátó, követte azt az acéltorony, ahonnan az ejtőernyős tanulók ugrottak. Mögöttük pedig a hegyek…

Miért hagytad el szeretett környezetedet, és miként épültél be a kecskeméti társadalomba?
Volt osztályfőnököm, Szabó Károly szerint aki főmérnök akar lenni, a villamosság mellett gépész is legyen! A Nehézipari Műszaki Egyetemen társadalmi ösztöndíjas voltam. Úgy gondoltam, hogy vegyi gépész nem lehetek, így Tiszaújváros kiesett. Miskolcon, Budapesten már minden fa mellett állt egy gépész. Így aztán Kecskemétre szerződtem. Távol volt az anyósomtól, közel Budapesthez, vidéki pótlék is járt hozzá. Jól jött, mert az apósom nekem fizette a gyermektartást, amikor '67-ben diákként összeházasodtam a lányával. Kecskemétre 1968. augusztus elsején érkeztem. Ez a város mindent megadott nékem az 54 itteni év alatt. Kétgyermekes apává váltam. Művezető, főmérnök, igazgató, címzetes főiskolai adjunktus, az ÚJdonSÁG újság írója és kiadója, szektorvezető, instruktor lehettem. Az "Észnek hódol az érc..." című Tiringer Ferenc albumot két szerzőtársammal, Bánszky Pállal és Benedek Györggyel állítottam össze. Ennek a városvezetésnek köszönhetem a Magyar Ezüst Érdemkeresztet…

Dömötör Tibor gyerekként, diplomázás előtt és idősebbként báli anzugban. | Fotó:magánarchívum

DVTK-szurkoló maradtál a „hírös városban” is, pedig mostani lakóhelyed lépést váltott, a piros-fehérekre viszont újra a másodosztályú létezés megaláztatása vár. Mi az oka annak, hogy ennyi évesen is számodra nem pusztán egy csapat neve maradt a DVTK ?
Ahol az ember fiatal volt (24 évesig), ott lehetett a legboldogabb. A szerelmeket és a csapatokat idősen sem tudja kitörölni a szívéből, még ha akarná is. Amikor a DVTK -ra gondolok, akkor„Hajrá, Diósgyőr!”

Mit jelent ma neked Miskolc és a DVTK, a távolból - de nem idegenként - nézve, mire lehetnek büszkék azok, akiket a végzetük idevetett?
Pestről költöztünk 1948-ban Miskolcra, mert a Stampó bélyegzőüzem a nagybátyámé volt. Az akkori felesége babát szült, anyámnak kellett átvenni az ő cégbeli munkáját. Jó lépés volt a Sáros Miskolc lakosává válni. Ezért aztán minden évben Miskolcra járok egykori barátaimhoz, többek közt miattad is. A Dózsa György utcaiakhoz, palóczystákhoz, bláthysokhoz és a Deszkatemetőbe… A Bláthyval a 60. év kedvéért vágunk fel egy tortát a Rákóczi Étteremben. Nekem a Jóreménység foka Miskolc, nem a végzet helye. Büszke vagyok az Avasi templomra, a Deszkatemplomra, a görögkeleti ortodox templomra, a villamosokra, a várra, a TV-toronyra, Tapolcára, Lillafüredre, a LÁEV-re, az új gyárakra, a Nagypostára, az Erdészet-házra, a városházára, a megyeházára, a tűzoltóságra, a múzeumokra, az iskolákra, no és leginkább az ott élő Emberekre.

További hírek

Olvasnivaló