Csodálatos ember ment el!
Megyünk Attila Bácsihoz? Kérdezte a gyermekünk mindig, amikor közeledett a hétvégi úszóedzés. Persze, hogy megyünk, Attila Bácsi vár téged szeretetettel, feleltük. És Attila olyan szeretettel várta, ahogy csak az képes, aki őszinte, aki egész életében gyermekekkel volt körülvéve. Attila Bácsi nagyhangú volt, zengett az a csepp uszoda, de kellett. A csobogó, locsogó víz zajában csak így hallották őt a kicsik. Hosszú bottal igazgatta a medence széléről a deszkákat, és terelgette, az úszást akkor még csak kóstolgató kisfiunkat is. Segített felszerelni hátukra azt a furcsa szerkezetet, ami biztonságban fenntartotta őket a vízen: hevederekhez rögzített műanyag palackok voltak. Egyik alkalommal a gyermekünk hátán a flaska kupakja valahogy letekeredett, és persze a palack azonnal megtelt vízzel. Attila már csak jó néhány hossz után vette észre, és büszkén, mosolyogva mondta nekünk „látjátok, így is megcsinálta, vízzel teli flakonnal a hátán, mert akarja”. Benedeknek ő adta az úszás, a sport szeretetét. Megtanította arra is, hogy legyen kitartó, mert csak az visz előre, csak úgy lehet eredményeket elérni. A kisfiunk végül a vízilabdát választotta, de Attila sosem, a későbbi találkozásokkor egyszer sem vetette a szemére. Mindig csak azt kérdezte: jól vagy? jól megy a póló?. Az igenlő válasz pedig őszinte örömmel töltötte el.
Hosszú évekkel ezelőtt, kislányként ismertem meg Attilát, amikor megjelent lányaival, Ginával és Dórival a vívóteremben. Kecske Bácsi. Vívós berkekben ez volt a beceneve, nekünk is Kecske Bácsi volt. Elképesztő humorával csodás hangulatot varázsolt a versenyeken, mindig felvidította azokat, akiknek egy-egy asszó nem sikerült túl jól. Zengett a vívóverseny csarnoka, amikor a pást mellett szurkolt. Hosszú utak, távoli városok, temérdek verseny. Sokszor velünk volt. Néha csak figyelve az edzőtársak intelmeit, néha maga is jó tanácsokkal segítve a csapatot. Értett a víváshoz, a párbajtőrvíváshoz. Is. Gina lánya sikereihez, egész biztosan ő maga is hozzájárult.
Felnőtt fejjel, a saját gyermekemet írathattam hozzá, hogy megtanítsa úszni. Tudtam, Benedek jó helyen lesz vele és mellette, szeretni és tisztelni fogja őt, ahogy én is szerettem és tiszteltem. Nem tévedtem. Hogy is tévedhettem volna – csodálatos ember volt, én így ismertem.
Szeretném tőle most én is megkérdezni: jól vagy? jól megy a kicsik tanítgatása? Ezzel már elkéstem. Sokan, nagyon sokan vagyunk, akiknek hiányzik! Drága emléke szívünkben örökké él. Nyugodjon békében!
Hidvégi Attila (Budapest, 1960. április 19. – Miskolc, 2018. február 24.)
„Mindegyik gyereknek azt kívánom, hogy tanuljon, sportoljon. Próbálom velük megértetni, hogy tulajdonképpen maguknak csinálják.”
Négyéves korában tanult meg úszni a Császár uszodában, majd 1971-ben Miskolcon folytatta az úszást. Volt városi, megyei bajnok, országos 6. helyezett. 1974-ben a Pálvölgyi Miklós alapította öttusa klubban kezdett aktívan foglalkozni ezzel a sportággal. Itt is szép eredményeket ért el, lövészetben volt városi, megyei, országos bajnok, légpisztoly versenyszámban első helyezett. Légpisztoly és sportpisztoly fegyvernemben aranyjelvényes ifjúsági válogatott volt. Vívásban volt ifjúsági válogatott kerettag, városi, megyei bajnok, országos negyedik helyezett. Aktív sportpályafutása 1978-ban fejeződött be.
Dolgozott edzőként az egykori Erzsébet Fürdőben, a Diósgyőri Városi Uszodában és a Gyarmati Dezső Sport Általános Iskolában. 1982-től haláláig úszó és öttusa képzéssel foglalkozott, 2010-től két éven át a Swimming Pentathlon Club elnöke és öttusa szakágának vezetője, 2015-től a miskolci Öttusa Szakosztály vezetője volt. Több, mint 30 év edzői tevékenysége alatt számos sikeres sportolót tanított. 2016-ban kimagasló sportedzői tevékenységéért Miskolc Megyei Jogú Város Nívódíjával tüntették ki.