A mélységek mellett ismerjük fel az élet magasságait is – ekkor válik a spiritualitás erőforrássá, áldássá magam és mások számára; s így tudok jól bánni másokkal és magammal. Ezt az alapvetést járta körül Pál Feri atya előadásában. „Mélyről” indított: a spiritualitást „egészen szem elől tudjuk téveszteni” ugyanis, hiszen könnyen belegabalyodunk a múltunkba, nemzedéki örökségeink feltárására és magára a gyógyulásra „sok élet is kevés lenne”.

– Sokszor egészen leköt minket az aggodalom, a tervezés, a jövőnk; annak vizsgálata, van-e egyáltalán remény. Tájékozódásunk azonban csupán kétdimenziós: jobbra megyünk, vagy balra. Holott a drámai történéseket az élet magasságával is összefüggésbe kell állítanunk. Fel kellene ismernünk, és el kellene fogadnunk, hogy az élet természetéből adódóan nehéz. Súlytalanná és tartalmatlanná tehetjük, de ez így felszínessé válhat.

A spiritualitás megélése azonban – vallja az atya – nagy segítségünkre van abban, hogy az élet drámaiságát képesek legyünk viselni, sőt: legyen kedvünk élni!

De miért is érdemes törekedni arra, hogy megéljük ezt a lelki dimenziót? Mi jellemzi a magas spirituális minőséget elérő embereket, legyen szó akár keresztényről, akár buddhistáról, vagy más vallások követőiről? S találunk közös vonást az ő személyiségükben?

A válasz: igen, találunk.

Ezek:
1.    mindegyiküket egyértelműen jellemzi az erkölcsi következetesség, a morális tartás
2.    a figyelem fegyelmezettsége – koncentráltak és hatékonyak; tudnak a jelenben lenni
3.    az érzéseik, érzelmeik, valamint a szándékaik, motivációik pozitívba fordulnak; derűsek, békések, kiegyensúlyozottak; nem a harci logika vezeti őket; „tedd a jót, és kerüld a rosszat!”
4.    gyakorolják az irgalmasságot; szolidárisak, nagyon mélyen együttérzők; tele van a szívük részvéttel
5.    fokozódó, növekvő tudatosság is jellemzi őket; folyton képesek kívülről látni magát. De nem szidják, nem bántani akarják magukat. Ez az önreflexió képessége
6.    s végül: növekvő bölcsesség, „használható okosság” jellemzi őket.

Az egyre elmélyültebb, kidolgozottabb spiritualitással rendelkező emberek pedig egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ahogy hisznek, tehát ahogy viszonyulnak az élethez, amilyenek a motivációik, a figyelmük, amivel törődnek, amit lényegesnek tartanak, amire koncentrálnak, amilyen érzések átjárják őket, amilyen válaszokat adnak, ahogyan cselekednek – ezek összekötik őket.

Hogyan fejleszthető tehát a lelki erő, a spiritualitás, aminek megélését el akarjuk érni? Ezt a személyiségfejlődés ívén keresztül vizsgálta meg Pál Feri atya. Újszülöttként kötődési zavarral küzdhetünk. Felnőttként ugyanezt élhetjük meg, erre két példa: arra panaszkodunk, hogy Isten nem válaszol a kérdéseinkre, nem hallgat meg minket; vagy a párkapcsolatunkban elbizonytalanodunk: talán nem vagyunk szerethetők, talán nem is szeretnek minket, talán megtagadjuk magának a kapcsolatnak is a létjogosultságát.

Minden jó úgy születik, hogy először el tudjuk képzelni – erre tanít meg minket az óvodáskor. El tudjuk képzelni, hogy segítünk, kiállunk valami mellett. Ha fejlesztjük ezt a képességünket, akkor közelebb kerülünk a spiritualitáshoz. A kisiskoláskorban aztán a szavaknak lesz óriási jelentősége. A harmadik lépés tehát az, hogy ne hazudjunk, ne csapjunk be másokat. A szavakba vetett bizalmat ne hagyjuk megtörni. Vagy ha el is veszítettük, igyekezzünk visszaadni a szavak méltóságát. Így gyógyul a lélek. A serdülőkorra jellemző bizonytalanságok leküzdésére példaképeket, tekintélyeket kezdünk el követni. „Személyek kezdik a hitet hitelesíteni”, fogalmazott az atya. Az érett hit az „ív” lezárása. Amikor nem tudom, mi miért történt meg – de van rá válaszom, az életre adott válasz.

– Akármilyen sérültek vagyunk is, a sebeinkből elszivároghat az élet. Van ilyen. De az is lehetséges, hogy ugyanazokból a sebekből élet fakad. A spiritualitás elevensége képessé tesz erre minket – zárta előadását Pál Feri atya.