Verssel és zenével is megemlékeztek az 1814. március 9-én született, és 1861. március 10-én elhunyt ukrán költőről, prózaíróról, festőről. Ignácz Istvánné, a Miskolci Ukrán Nemzetiségi Önkormányzat elnöke előbb ukránul köszöntötte a résztvevőket, majd beszédében rámutatott: Tarasz Sevcsenko autodidakta módon tanulta meg a költészetet, de „fényes és szabad utakat mutatott a tanult professzoroknak és könyvtudósoknak”.
– A sors üldözte, amennyire csak tudta, de a lelke aranyát nem változtatta rozsdává, sem az emberekhez való szeretetét gyűlöletté és lenézéssé, sem Istenhez való hitét hitetlenséggé és pesszimizmussá – hangoztatta.
Hozzátette: a sors nem kímélte a szenvedésektől, de örömökkel is megáldotta, melyek az egészséges élet forrásából törtek elő. De a legszebb és legértékesebb kincset a sors halála után adta neki: a halhatatlan dicsőséget és azt a viruló örömet, amit „sok millió emberi szívben újból és újból felébresztenek az ő művei”. – Ilyen volt és ma is ilyen számunkra, ukránok számára Tarasz Sevcsenko – zárta köszöntőjét.
Tarasz Sevcsenko a festészet mellett különös vonzalommal viseltetett a költészet iránt és szorgalommal művelte azt, egymás után írva bánatos, mélységes érzelmű költeményeket anyanyelvén, ukránul.
Kavkaz című költeménye miatt, melyben egy barátját énekli meg, akit szabad gondolkodása miatt a Kaukázusba számkivetettek, őt is ez a sors érte. 1847-ben internálták az Orenburgi kormányzóságba, és csak 1857-ben kapta vissza szabadságát, különösen Tolsztoj grófnő közbenjárására. Visszatérve Szentpétervárra, betegeskedni kezdett, és egészen haláláig nem állt helyre egészsége.
Sevcsenko az ukránok legkiválóbb költője. Munkáiból sokat fordítottak le idegen nyelvekre és összes műveit oroszra.
