A fotográfia nem egyszerűen technika vagy eszköz, hanem folyamatos alkalmazkodás a világhoz – vallja Koós László fotóművész, akinek Láthatatlan ritmusok című kiállítása január 30-áig látogatható a miskolci Ifjúsági Házban, hétköznaponként délelőtt 9 és este 6 óra között.
Mérnökként végzett, majd hivatásos katona is volt. Autodidakta módon ismerkedett meg a fényképezés alapjaival, középiskolásként saját maga hívta elő az első filmjeit. Mint elmondta, először családtagjait örökítette meg. A kilencvenes évek elején jelentek meg munkái hazai és nemzetközi tárlatokon. Mint mondta, sokáig eszébe sem jutott, hogy képei kiállításokon is megállhatják a helyüket, ám amikor már hasonlókat látott másoktól, úgy érezte, neki is van mondanivalója a fotográfia nyelvén. Tevékenységét több rangos elismeréssel jutalmazták, miközben aktív közösségi szerepet is vállalt: a Diósgyőri Vasas Fotóművészeti Körnek most már a vezetője.
Hagyományos és modern
„A klasszikus fotótechnikai eljárásokat ötvözi a képmódosító eljárásokkal és a digitális technikával, számítógépes eszközöket is alkalmaz a képek megszerkesztésében. Ez azt mutatja, hogy munkáiban a hagyományos és modern technológiák közötti híd megteremtése áll – nem csupán dokumentál, hanem művészi értékkel is bír” – olvasható róla az interneten.
Számára a megújulás nem választás kérdése. A digitális technika megjelenését nem csodaként, hanem sokkal inkább természetes folyamatként éli meg. Úgy véli, a technika folyamatosan változik, és ezzel az alkotónak is lépést kell tartania. Meglátása szerint a technikai fejlődés követése elengedhetetlen: olvasni és tanulni kell amellett, hogy alkalmazza az új lehetőségeket.
Nem pótolja
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a fotózás lényege megváltozott volna. Mint mondja, a számítógépes utómunka, a képszerkesztő programok vagy akár a drónfotózás sem pótolja az alkotói látásmódot. Aki korábban nem tudott fotózni, az a modern eszközökkel sem válik automatikusan alkotóvá.
– Én próbálok egyedit alkotni. Régen csak katalógusokból vagy kiállításon lehetett látni az újdonságokat, de most már ha megjelenik egy kép, akkor nagyon gyorsan lemásolják. Volt, hogy feltettem egy fotót a netre, öt percen belül felhasználták, anélkül, hogy odaírták volna a nevemet – mondta.
Az új technikák iránti nyitottság azonban neki nem jelenti a régi módszerek elvetését: a hagyományos eljárások és a digitális megoldások párhuzamosan vannak jelen a munkáiban. A klasszikus, archaikus technikákat – például a nagyformátumú kamerákat, az üvegnegatívot vagy a kollódiumos eljárást – ma is használja, főként alkotótáborok alkalmával, ahol a fiatalabb generációknak is bemutatja a korai módszereket.
A drónfotózásról
A modern megoldások közül az utóbbi években a drónfotózás is megjelent az eszköztárában, bár – mint fogalmaz – ez számára inkább nehezíti, mintsem megkönnyíti az alkotást. A drón irányítása, a folyamatos beállítások és a technikai kontroll sokszor elvonja a figyelmet magáról a fotózásról. Ugyanakkor olyan perspektívát ad, amely földről nem lenne elérhető, és ez új vizuális lehetőségeket nyit meg.
– Alapvetően a Bükkbe szoktam feljárni, a Hámori-tóhoz vagy Varbóra. Szép foltokat, repedéseket, csillagszerűségeket keresek a tavakon, olykor észreveszek egy forrást a víz alatt. Téli tájat nehéz fotózni, mert két-három napon belül elolvad a hó. Ha a jégen van egy rianás, akkor az másnap már nem biztos, hogy ugyanolyan lesz. Mihelyt esik, rögtön fel kell menni – mondta a művész, aki a kacskaringós utakat, a kisvonatot, a magányos fákat és bokrokat is szereti megörökíteni.
A drónhasználatot szigorú szabályok keretezik, amelyeket pontosan ismer és betart. – Nagyon sok szabályozó van, ami korlátozza a lehetőségeket, és amit be kell tartani. Például 250 gramm alatt kell lennie annak a drónnak, amire nem kell jogosítvány. Nekem ilyen van. Továbbá regisztrálni kell az eszközt és a használóját. Lakott területen nem drónozhatok. Ember csak akkor lehet a felvételen, ha arra engedélyt adott, de általában ilyenkor személyeket ritkán szoktam fotózni – magyarázta.
A telefonos fotózásról
Úgy látja, napjainkban mindenki készít képeket, hiszen a technika bárki számára elérhető. A telefonokkal pillanatok alatt lehet fotózni, és ezek az eszközök sokszor kimagasló minőséget produkálnak. Mindez azonban szerinte nem jelenti azt, hogy a képek automatikusan művészi értéket hordoznának. A statisztikák szerint másodpercenként milliónyi felvétel készül, ezek többsége mégis csupán dokumentáció. A tudatos alkotás ennél jóval többet kíván.
Koós László maga is használ telefont fotózásra, de hangsúlyozza: nem az eszköz határozza meg a végeredményt. A gondolkodás, az előrelátás, a kompozíció megtervezése minden technikánál alapvető.
A Láthatatlan ritmusok című kiállítás is ezt a szemléletet tükrözi: a képek mögött hosszú évek tapasztalata, folyamatos tanulás és a technikához való tudatos viszony húzódik meg – egy olyan alkotói út, amely tovább folytatódik.
