Az Ünnep után Szabó Máté újabb dán filmet állít színpadra a Miskolci Nemzeti Színházban. A rendező elmondta, az elmúlt 20 év skandináv filmjeiben a kompromisszummentesség vonzza őt leginkább: ezekben az alkotásokban a gondolkodói, ábrázolási szabadság az igazságok kutatásának vannak csupán alárendelve. – Az Ádám almáiban az is szimpatikus számomra, hogy finom iróniával viszonyul minden olyan végső következtetéshez, amit a nagy morális kérdésekben, a jó és a rossz viszonyának megfejtésében tehetünk. Kerüli a pátoszt, leplezetlenül, kendőzetlenül mutat rá arra, hogy az élet mindig felrúgja azokat a szabályokat, amiket építeni próbálunk. Ez az előadás olyan helyzetek sokasága, amelyek meghökkentően emberiek, ezért abszurd és tragikomikus. Ha saját magunkat, főbb jellemvonásainkat is egy nagyítón keresztül szemlélnénk, hasonlóan szélsőséges alakokra, furcsa kreatúrákra bukkanhatnánk legbelül – mesélte Szabó Máté.

A rendező elárulta azt is, közös gondolkodás, ötletelés eredménye ez az előadás, igazi társulati munka. – A történetet tartottuk végig szem előtt, amit el akarunk mesélni. A nézők pedig leszűrik majd belőle saját tanulságaikat, amik mindenkinél másak-másak lehetnek. Ezt a gondolatiságot tükrözi a Játékszín nézőterének elrendezése is: a székek körbeveszik a játékteret. Az előadásban elhangzik, hogy ahány ember, annyi nézőpont. A hagyományos nézőtérről nézve mindenki ugyanazt a képet látja, egy ilyen térben viszont mindenki más képet lát, mindenki kialakítja magában a képek tartalmából, a befogadott történetből a saját konzekvenciáit, amik szintén mindenkiben másak lesznek.

Ádámot, a börtönből frissen szabadult neonácit Simon Zoltán alakítja. A karakterről szólva elmondta, látszólag Ádám maga a gonosz, de sok helyzetben neki is igazat kell adnunk. – Jó lenne abban hinni, hogy minden ember alapvetően jó, de sokszor cáfolja meg ezt az élet, a történelem. Abban hiszek, hogy az emberekben az ösztönök, az érzelmek, a démonok folyamatosan harcolnak. Mind különbözőek vagyunk és mindannyiunkban ott van a bűnre való hajlam, az esendőség. Ez okozza az emberi közösségekben a problémákat, de ha egymáshoz csiszolódunk, hagyjuk, hogy formálódjunk mások által, akkor ezek a különbségek előnyt is jelenthetnek és valódi közösség születhet. A darabban látott közösségben is rengeteg különböző embert, szélsőséges, fanatikus figurát látunk, de nekik sikerül összekovácsolódni – mondta a színművész. Hozzátette, rendkívül izgalmas kísérletezésre ad lehetőséget a Játékszín tere. – Az előadásban a filmekből ismert eszközöket használunk a színpadon, mind technikailag, mind színésztechnikailag. A személyesség, a közelség, az egyszerűség jellemzi a játékot, ami nagy kihívást jelent nekem a nagyszínházi előadások után, ahol a gondolataidat, mondataidat hétszáz emberhez kell eljuttatnod, és a legutolsó sorban ülőnek is közvetítened kell a mondanivalót. Most egy ketrecszerű térben játszunk, körben ülnek a nézők, akik közvetlen közelről szemlélhetik az eseményeket. Ettől rettenetesen intimmé válik az előadás, és minden mozzanatnak igaznak kell lennie – hangsúlyozta Simon Zoltán.

A mindig derűs pap, Iván szerepében Varga Zoltánt láthatja a közönség. – Iván minden történést, emberi viselkedést, a feltétel nélküli szeretet lencséjén keresztül érzékel. Szerinte gonosz emberek nem léteznek, a világ csak akkor gonosz, ha keresed benne a gonoszt. Mindenben meg kell látni a szépet és akkor az élet szép, mondja és mélyen hiszi. Minden cselekedetét ennek a szinte naiv gyermeki hitnek veti alá. Iván élete lelki és fizikai traumák láncolata, mégis az emberi jóságban való hite rendíthetetlen és elpusztíthatatlan. Talán ez a hit a túlélés záloga önmaga és az őt körülvevő káoszban élők számára – mondta a karakterről a színművész. Varga Zoltán azt is elárulta, számára mit üzen ez az előadás. – A legriasztóbb káosz is magában hordozza az értelmes élet csíráját. A földi létben ez öröktől jelenlévő törvényszerűség. Vajon milyen lenne a világ, ha nem bipoláris lenne, ha csak Isten lenne Sátán nélkül, vagy fordítva? Az egész próbafolyamat alatt ezekkel a kérdésekkel zaklattam az általam játszott Ivánt, de minden nap végén elsodorta őt mellőlem az élet káosza. S most itt ülök egy almafa alatt és várom, hogy a nyár végi harangszóra megérjenek az almák.