Hatvan éves a legendás Ady. Ennek apropóján a művelődési központot működtető Miskolci Kulturális Központ készített visszaemlékező sorozatot. Ennek újabb részét olvashatják nálunk is.

1964 júniusában az akkori Városi Művelődésügyi Osztály új álláshirdetést tett közzé: népművelőt kerestek a frissen felépített Ady Endre Művelődési Házba. Az akkor érettségizett Fügeczkyné Balogh Mária jelentkezett a pozícióra.

- Édesapám tánc és illemtanár volt Miskolcon, ismerte a kulturális köröket. Felkereste az intézmény igazgatóját, Balázs Józsi bácsit. Meghallgattak, és végül alkalmasnak találtak az állásra: július 1-től előadói státuszban dolgoztam, mint az művelődési ház gyakorlatilag egyetlen főállású munkatársa: volt ugyanis az igazgató, Józsi bácsi, néhány félállású munkatárs – pénztárosok, gazdaságisok – meg én. Így kezdődött a munka az új épületben.

Az Ady körül a hatvanas években még nem épültek fel a bérházak, amik most is meghatározzák Diósgyőr arculatát: családi házas övezet vette körül a művelődési otthont.

- Édesapám illemtanár is volt, ennek fényében úgy gondoltam, a bemutatkozással kezdem a munkát. Körbejártam a házakat, és megkérdeztem, milyen programokon vennének szívesen részt a környék lakói. Rengeteg ötletet kaptam: az asszonyokat a díszítő művészet érdekelte, a fiatalokat a barlangászat, a férfiakat a kertészkedés. Nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki a diósgyőriekkel. Gyakran az utcán kiáltottak utánam, hogy tegyek el nekik egy jegyet erre vagy arra a műsorra.
1968-ban elkezdték bontani a családi házakat, építették a lakótelepet.

- Ekkor újra kezdtem a házalást, ismét bekopogtattam az emberekhez, de ekkor már konkrét kínálatunk volt: sűrűn tartottunk érdekes szakköröket, klubeseményeket. Közben a létszám nem nőtt, sőt, amikor Balázs Józsi bácsit iskolaigazgatónak helyezték át, majd egy évig egyedül szerveztem minden programot. Egy gazdaságis volt csupán mellettem. Ezzel az erővel csináltuk meg a formációs tánc fesztivált, elindítottam a Ködmön táncegyüttest, és beléptünk az akkor alakuló táncház mozgalomba.

A történethez hozzá tartozik, hogy az Adynak volt egy elődje a Vár utcán - erre a költözés után csak Öreg Adyként hivatkoztak.

- Ott működött egy kórus, ami már akkor is ötvenéves múltra tekintett vissza. Ez volt az egyetlen csoport, amit „megörököltem”. Ennek a tagjai – a nagy öregek – voltak tulajdonképpen az én felügyelő bizottságom. Az elején, a tervezett programoknál elmondták, hogy mi jó, és mi nem való oda. „Ezt hagyja meg Miskolcnak, Marika, nem Diósgyőrbe való az ilyesmi” – hangoztatták gyakran.
Az új lakótelepre a város minden pontjáról költöztek be az emberek, így a vaskos Diósgyőri öntudat is szelídült a hetvenes évekre, de azért továbbra is voltak afférok.

- Egyszer például riadtan hívtak a kollégák, hogy menjek, mert az előtérben dulakodás van. Odaértem, és amikor szétválasztottuk a verekedőket, megkérdeztem, miért tört ki a haddelhadd. Erre az egyik résztvevő, egy helyi fiú értetlenül felszisszent: „Hát nem tetszik látni?! Ez egy újgyőri! Semmi keresnivalója Diósgyőrben!”. Hosszú idő volt, mire sikerült megértetni: a programjaink mindenkinek egyformán szólnak – meséli Marika néni, aki az intézményi összevonás után elkerült az Adyból, mégis meghatározó szerepe volt abban, hogy a művelődési központ elnyerte a mai formáját.