Nagy konyhánk örökös darabja a mindenkit túlélő szálkás, fekete, vizes lóca. Rajta egy mázos vödör és egy horpadozó füles kanna. Mellette árválkodott egy puritán mosdólavór, dongalábú, rozsdálló vasállványon. Drága édesanyám oltalmazta, mondogatta, lány korában ezt a rózsával církázott vödröt sok ezerszer töltötte meg a kútból merített vízzel. Egy gangos lakás első emeletén felnőve nehéz elképzelni a kútra járást, de még az utcai csapnál való sorakozást is. Számomra már az is trauma volt, amikor csőtöréskor vízzel kellett tele spájzolni a vájdlingoktól a kádig mindent. Természetes volt, hogy egy csavarással bármikor vizet fakasztok a falból, mint valamikor Mózes a kősziklából.
Nos, a miskolci Nagyavas felsősoron már többször is megcsodáltam egy nagyra méretezett, fehérre mázolt, borháznak álcázott épületet. Röstellem, hogy idáig nem is tudtam, micsoda ipartörténeti emlék rejtőzik itt, a város felett. Mint egy kastélynál, mindkét oldalán egy meredek, túlméretezett fokokkal teli lépcsősor vezet a tetőteraszra. Egy kicsit a semmibe, mert innentől csak a csupa gazos hegyoldal látható. Elölről impozáns látvány, igazából kilóg a környék pincéi közül. S ki gondolná, hogy ez a város első víztározója, olyan, mint valamikor a faluhelyeken gomba módra terjedő hidroglóbusok. A pipiskedombnak becézett hegy üregében két egymástól elkülönülő, 750 köbméteres medencét vájtak ki a múlt század elején. Micsoda szentségtörés lehetett ez annak idején, a sok boros pince szomszédságába egyszerre két vizes medencét álmodni. A ház előterében sok hatalmas elzárócsap, vaslétrák a medenceszinti mélységben, és kékre mázolt vasajtók a tárolókban. Ebben a járványhelyzetben nem kukkanthattam be a tározókba, csak sejthettem, hogy olyan barlangi csónakázótóra hajazó látványban részesülhettem volna.
Viszont megtudtam, hogy a város első vízközmű hálózatát 1913 februárjában adták át. Előtte kiépítették a mostani tapolcai barlangfürdő melletti gépház elődjét, amelyben a két szivattyút még 300 voltos motorral hajtották. Megjegyzem, a világítás még 110 voltos feszültséggel ment. Ezek a gépek percenként 500 ezer liter víz felhozatalára voltak képesek. Ehhez Tapolcáról csaknem negyven kilométeres, cirka félméteres átmérőjű csőhálózatot kellett lefektetni. S majdnem ugyanilyen hosszúságú szennyvízcsatornát is építettek.
Az első világháború idején mindössze 43 ezren lakták Miskolcot és a 4843 ingatlan közül mindössze 840 lakásba vezették be a vizet. Nos, tudjuk, a múlt század derekán sem volt sokkal rózsásabb a helyzet, hiszen a belvárosi ódon házak szanálásáig, a panelprogram megjelenéséig egyáltalán nem volt ritkaság, hogy az utcai tűzcsapokról hordták a vizet. Miközben ez az avasi tározó immár csaknem 110 éve rendületlenül üzemel, forradalmakon, világháborúkon át. Minden tiszteletet megérdemel ez a műszaki alkotás, amely elődeink munkáját dicséri.
Egyébként jelenleg már több mint félszáz ehhez hasonló víztározó gondoskodik a szomjoltásunkról, hogy mosakodhassunk, leöblíthessük a toalettet és kertet locsolhassunk vagy kocsit mossunk. Megtudtam, ezek a létesítmények 660 kilométer hosszú bonyolult vezetékrendszerben vannak összekapcsolva, hogy egy nagyobb csőtörés esetén se kelljen vízkorlátozást bevezetni.
Emlékeimben él, hogy a múlt században nem volt vízóra a MIK bérleményekben. A négyzetméterenként egy forintos lakbérbe ez is beleszámított, mint a szemétszállítás. Nem is spóroltunk vele. A dinnyét, a szódát és a sört is a csorgó csap alatt hűtöttük. Fagytalanítás helyett is inkább csurgattuk a vizet. Persze azt sem tudtuk, hogy mennyire ártalmas, s mérgező az azbeszt és az ólom csővezeték. Legalább egy fél évszázad kellett ahhoz is, hogy a teljes hálózatot lecseréljék.
Erre koccintsunk. Miskolci csapvízzel. Semmi kockázat. A laboratóriumi mérések szerint miénk az ország egyik legegészségesebb, legjobb csapvize.
