Nagy klasszikushoz mindig szívesen nyúlnak a színházi rendezők, ugyanakkor ez
sülhet el balul is. Keszég Lászlónál azonban nem! Minden szín esetében tökéletes a
korra átültetett, ám a mű eredeti patináját megőrző hangulat és mondanivaló. A
rendező végtelen, üdítő maximalizmusa érződik a darabon: mintha a színészek utolsó
mozdulatát is megtervezné, de nem én-idegen módon, megtartva a saját alkotói
terüket. Prohászka Fanni Évaként remek keretet ad, mindig tiszta és érthető,
páratlanul szép kiejtése különösen kellemesnek hat ennek a drámai költeménynek a
nyelvezetén. Simon Zoltán Ádám alakja hol a befolyásolható, hol az elvakultan és
indokolatlanul bátor személyiséget hozza, ez azonban szándékos és szisztematikusan
illeszkedő a műbe. Görög László esetében mondhatnánk: „díjra hajt”, de nem. Ő
„csak” hozza a tőle elvárt magas színvonalat, okít és csábít, láthatjuk benne a kor
Luciferjét is. Aktuális a játéka ma is, az lett volna Madách idejében is. Kiemelendő a
Pazar zenei hangulat, ahogy minden szín alatt az arra jellemző zenei motívum
csendben, folyamatosan ismétlődik a háttérben, nem eresztve a nézőt az adott
atmoszféra alól. Keszég László a Nagyszínházban betölti a teret Madách epikumával.
Minden a helyén van, ahogy az illik egy ekkora műnél.