Úgy jó félévszázada költöztünk össze egy használt, de szuper jó állapotban lévő, csehszlovák gyártmányú táskaírógéppel. Akkoriban pontosan egyhavi fizetésembe került a frigy. Magam takarítottam, olajoztam, még a szalagcserét sem bíztam volna másra. Annyira intim volt a kapcsolatunk, hogy nélküle soha, semmikor nem utaztam el. Nem tudhattam, mikor száll meg az ihlet, így aztán azt hittem, örökké tart a kapcsolatunk, s minket már csak az ásó, kapa, nagyharang választhat el. Igaz, egyszer egy NDK-s Erikával csak kacérkodtam, a szerkesztőség ajándéka lett volna, de nagyon zavart az erőteljesen domború, műanyag karosszériája. A hangja sem tetszett. Így a szürke Zetkával a kilencvenes évek derekáig kitartott az örök hűségem.
A nyolcvanas években aztán volt még egy-két futó kalandom a Sinclair ZX 20-sal, később pedig két Commodore 64-es számítógéppel. Valamennyi legálisan, vámkezelt zsákmány volt. Írni is lehetett rajtuk, de a klaviatúrájuk messze volt a magyar helyesírástól. Így inkább napi háromórás autóversenyekre használtam. S nem csak a családommal, de a barátaimmal is osztoznom kellett a komputeres játékokon. Így aztán a jó öreg Zetkám továbbra is büszkén s háborítatlanul az íróasztalom fő helyén székelt.
A 70-es évek óta gyakori látogatója voltam a Miskolci Egyetemen lévő Számítástechnikai és Ügyvitelszervező Vállalatnak, amely akkor a város egyik sikeres intézménye volt. Büszkék voltunk az odatelepített XX. századi csúcstechnikájára. Csiki János főigazgató sokszor végig kalauzolt a tágas, világos termeken, ahol egyszerre legalább félszáz hölgy lyukszalagra vitte fel az adatokat. Egy valamikor ott dolgozó hölgy, T. Zsuzsa csaknem egy évtizedig dolgozott ebben a nem éppen kellemes, monoton munkakörben úgy, hogy korábban semmilyen gépírói gyakorlata nem volt. Elég zsúfoltan, fület bántóan, egymás mellett kattogtak, zörögtek az NDK-s és a szovjet gyártmányú, lyukszalagot előállító masinák. S amikor a hölgyek keresete országos szinten még a 800 forintot sem érte el, itt ennek a dupláját is megkereshették. Ez a csáberő sokakat maradásra késztetett.
Ott ismertem meg Bélát, a vállalat egyik kulcsemberét. A magas, sovány fiatalember a hét hat napján elvonatozott Budapestre, hogy egy nagy bőröndben felvigye az adatokat összegző lyukszalagos tekercseket. Felelősségteljes munkája volt, elmondta, oda-vissza menet a csuklójához kötözte a bőröndöt, hogyha elszundítana, el ne lophassák. Egy ilyen malőr katasztrófa lett volna, hiszen ezeken a mozitekercsszerű szalagokon voltak az ÉMÁSZ feldolgozott villanyszámlái. Béla megmutatta a MÁV-bérletét, amellyel akár az egész országot ingyen beutazhatta, vagy éppen beköltözhetett egy vasúti kocsiba. Meglepődtem, amikor arra a kérdésemre, hogy szabadsága idején mit csinál, elárulta, vonatozik. Csak úgy kedvtelésből.
Közben a SZÜV igazgatója már mindannyiunknál járatosabb volt a számítógépek fejlődési irányában. Nem tudott felcsigázni, mint ahogyan dr. Balla Laci barátom, az egyetemi számítóközpont igazgatója sem. Ő pedig már világosan látta a komputerek és az internet világának a térhódítását, a régióban úttörője volt ennek a korszerű számítástechnikai ágazat megteremtésének. Több ezren neki köszönhetik, hogy megszerezték a komputeres tudás alapjait. Az első gépemet ő installálta, s még akkor sem ismertem fel benne a jövőt.
Öregségemre már két Lenovo lett a társam. A munkatársaim. Kommersz feketék és gombegeresek. Nélkülük egy tapodtat sem megyek sehová. Megjárták már a világot, még a strasbourgi Európai Parlamentben is voltak már. Egyikőjük sem tudja még, hogy nekik is meg vannak számlálva a napjaik. Egyszer mindketten ott végzik a garázsomban, a jó öreg Zetka mellett. Na de addig még hűség ide vagy oda, verem a klaviatúrájukat…
