Ugrás a tartalomra

Csak az önszeretetből tudunk adni másoknak

minap.hu
Utoljára módosítva
2021. október 08. péntek 16:43
Homoki Sándorné Terike néni hét éve él az Őszi Napsugár Otthonban. Az idősek hava kapcsán megkérdeztük, hogyan alakult az élete és most hogy érzi magát.
Fotó: Parai Roland

Kárpátalján született Homoki Sándorné 1953. augusztus 31-én, most tehát 68 éves. Szülővárosa, Aknaszlatina iskoláiba járt, majd Kijevben tanult kertészetet. – Magyar iskolába jártam, magyarul tanultuk a nyelvtant, az irodalmat és a történelmet. Természetesen ukránul is beszélek, de tanultam még oroszt, majd angolt, ami annak idején nagy szó volt. Ukrajna fővárosában egyedüli magyarként négyes-ötösre végeztem el a kertészeti iskolát. Nagyon büszke voltam arra, hogy magyar vagyok. Azt gondoltam, megmutatom nekik, mire képes egy magyar. Születésemtől fogva büszke vagyok nemzetiségemre – mondta Terike néni, aki úgy fogalmazott, mindig is úgy éreztem, hazajövök, ha Magyarországra jövök, hiszen itt vagyok itthon.

Akkoriban még másképp volt az udvarlás, mint napjainkban. A szépkorú a férjével eleinte csak levelezett. – A Magyar Ifjúság című újság tele volt címekkel, akkor az volt a társkereső. Egy munkatársam mondta, hogy válasszak néhányat, amik közül egy kilenc évvel idősebb fiú maradt talonban. Ő volt Homoki Sándor, akivel akkor találkoztam először, amikor 1975-ben átjöttem Kárpátaljáról, hogy férjhez menjek hozzá. Huszonhét évet éltünk együtt, negyvenkilenc évesen lettem özvegy – mesélte Terike néni. 

Sóbányán dolgozott hat éven át, ez tönkretette a veséjét, a fogait..., mert sóporban töltötték napjaik nagy részét. Tizenkét évig házfelügyelő volt, de nem érezte elegendőnek, ezért pénzt kézbesített és takarított miskolci szerkesztőségekben. Aztán boltban állt be a pénztárba és a csemegepultba.

Egy fia van, két fiúunokája, egyiküktől pedig már két dédunokája is. – Fiamnak mind a mai napig én vagyok a példaképe, nagyon jó a kapcsolat közöttünk, csak ritkán találkozunk, mert Németországban dolgozik. Vele még gyerekkorában ismertettem meg Kárpátalját, de az unokáim is kíváncsiak voltak gyermekéveim színhelyére, ezért egyiküket húsvétra, a másikat pedig egy másik ünnepre vittem ki oda, hogy azt is lássák, mennyivel másabb a hagyomány ott, mint nálunk. Mutattam neki, hogy itt nőttem fel, itt játszottam – mondta, majd hozzátette, már csak egy unokaöccse él ott, így tíz-tizenkét éve járt arrafelé utoljára. Álmaiban azonban előjönnek azok a tájak. 

Sokszor néz műsorokat a tévében Kárpátaljáról, bennsőséges kapcsolatban van a Tiszával, és csodálatosnak tartja a természetet. – Sokat járunk a Bükkbe innen, az otthonból, régebben pedig nagy túrázók voltunk. Gyalogoltunk a Majális parkból a Molnár sziklához és egyéb helyekre. Rutinosak voltunk, két éve azonban volt egy balesetem, így ma már csak kisebb sétákat tudok megtenni, mert fáj a lábam – mondta.

Az otthonban is megvan mindenkinek a saját társasága, így neki is. – Egy bácsival jó barátságba kerültem, vele járunk kirakodó- és termelői vásárra, meg voltunk az Alzheimer Caféban is, ahol az a doktornő tartott előadást, aki kezel engem erre a betegségre. Ma már egyáltalán nem látszik rajtam, hogy Alzheimer-kórom van, mert szinten tudjuk tartani gyógyszerrel, pedig újra kellett tanulnom beszélni. A városi programokon túl szinte minden programot élvezek az intézmény falain belül: részt vettem pályázatban, amit meg is nyertünk, énekkarban, amit azóta abbahagytam, mert már nem szól olyan szépen a hangom, mint régen, valamint élveztem a sportnapokat is – mondta Terike néni, aki szívesen indul szavalóversenyen és ki mit tud?-on is. 

Véleménye szerint legfontosabb, hogy szeressük önmagunkat, mert csak akkor tudunk szeretni másokat.

További hírek

Olvasnivaló

Programok

Jelenleg nincsenek programok!