Ugrás a tartalomra

„Egy háborúnak nincsenek valódi győztesei” – Miskolc bombázására emlékeztünk

Tajthy Ákos
Utoljára módosítva
2024. július 06. szombat 09:27
Kossárik Nándorné óvodásként élte át Miskolc bombázását 1944-ben, a Miskolci Naplónak most az átélt borzalmakról mesélt.
Kossárik Nándorné. Fotó: Mocsári László

Bő egy hónapja, június 2-án volt a nyolcvanadik évfordulója annak, hogy a második világháborúban Magyarország legsúlyosabb bombázása érte Miskolcot. A tragédiára a hagyományok szerint idén is ökumenikus szertartással és koszorúzással emlékezett a város közössége a Búza téri Görögkatolikus Székesegyház mellett felállított kopjafánál. A szomorú évforduló kapcsán kereste meg szerkesztőségünket egyik olvasónk, Kossárik Nándorné nyugdíjas tanárnő, aki a második világégés idején óvodás volt, mégis máig élnek benne 1944 nyarának és őszének az eseményei.  

Mielőtt átadnánk neki a szót, érdemes átismételni, pontosan mi is történt Miskolcon 1944. június 2-án. Ezen a napon a „Frantic Joe” hadművelet keretében Magyarország legfontosabb vasúti csomópontjait bombázták a szövetségesek: Miskolcra három hullámban, körülbelül kétszáz tonna robbanóanyagot dobtak le.

Az elsődleges célpont a Tiszai melletti rendező pályaudvar volt, viszont a bombázás helyét megjelölő füstsávot elsodorta a szél. Emiatt a Semmelweis Kórház környéke és a Népkert, a mai Vörösmarty lakótelep, a Búza tér és a Zsolcai kapu is kapott bombákból. A bombázás következtében négyszázhúsz ember megsebesült, több mint kétszázan meghaltak. Az áldozatok között sok volt a tizennégy éven aluli gyermek. Százhatvan lakóház omlott össze, hatszáz megrongálódott a városban. 

A támadásban elpusztult a járványkórház, és súlyos sérüléseket szenvedett a vásárcsarnok, valamint az Erzsébet kórház. Megrongálódott a Tiszai pályaudvar és a rendező pályaudvar, a mozdonyszerelő és a járműjavító épületei pedig elpusztultak, ezek a létesítmények rengeteg miskolcinak adtak munkát.

A lebombázott Búza téri vásárcsarnok. Fotó: miskolcadhatott.hu

– Ahogy közeledett a frontvonal az ország, ezáltal Miskolc felé, a városiak egyre többször gondolkodtak azon, mi lesz, ha megindul a bombázás. Az ugyanis nyilvánvaló volt számunkra, hogy nem a falvakra és a szántóföldekre fogják szórni a bombákat, hanem a városokra, mert az elsődleges célpontok a gyárak és a vasúti csomópontok. Miskolcon pedig mindkettő volt. Így aztán aki tehette, falura menekítette legalább az asszonyt és a gyerekeket – idézi fel Kossárik Nándorné.

Fel a hegyre

A másik lehetőség az Avas volt, sokan ide menekültek. – A világon kevés olyan város van, melynek közepén egy "hegy" van, ami tele van pincével. A húszas évektől kezdve az Avas egy vigalmi negyed volt, aztán a háborúval megváltozott a funkciója. Nagyapámnak is volt pincéje, amit később apám használt, gyakran látogatták kollégáival. Névnapokat és családi ünnepségeket ültek meg itt. Aztán amikor egyre gyakoribb lett a légiriadó, eszükbe jutott, mi lenne, ha átmenetileg felköltöznének a pincébe. Emlékeim szerint hét vagy nyolc család zsúfolódott itt össze vaságyakon – mondta el, hozzátéve: sokan mások is követték őket.

Aztán jött június 2., a bombázás napja. Kossárik Nándorné emlékei szerint a pincében a férfiak egy ideig számolták a puffanásokat, később abbahagyták, felesleges volt. Amikor aztán vége lett a légiriadónak, az emberek kibújtak a pincékből, és szembesültek a pusztítással.

Egy katona tartja ölében az akkor óvodás korú kislányt, aki nem más, mint beszélgetőpartnerünk, Kossárik Nándorné. Fotó: Mocsári László

– Édesanyámat a két unokatestvére értesítette, hogy nagy a baj, keresztapám, Szokolay Károly házát eltalálta egy bomba. A Népkerthez közeli, akkori Zrínyi utcához érve anyám térdre rogyva, a tíz körmével kaparta a romokat, kereste a testvérét a szomszédokkal. De csak tenyérnyi szövetdarabot, csontszilánkokat és egy összeszakadt pénztárcát találtak, amiben még a pengő is össze volt nyomorodva a légnyomástól. Végül egy üres koporsót temettek el, benne ezzel a néhány tárggyal, hogy legalább legyen hol egy gyertyát gyújtani az emlékére. Sok özvegynek erre sem volt lehetősége – mesélt a borzalmakról Kossárik Nándorné.

Nem feledhetjük

A hivatalos beszámolók szerint a bombatámadás áldozatait néhány nap múlva a Tetemvári piactéren ravatalozták fel, ahol Borbély-Maczky Emil főispán búcsúztatta az áldozatokat. A gyászmise után a polgári áldozatokat a köztemetőben, a katonákat a Hősök temetőjében temették el. A szövetséges légierő őszig még három alkalommal támadta Miskolcot. Augusztusban kétszer újból a pályaudvarok voltak a célpontok, míg 1944. szeptember 13-án Diósgyőrre is több száz bomba hullott, a támadás negyvennégy áldozatot követelt.

A háború után is okoztak még tragédiákat a fel nem robbant bombák – meséli Kossárik Nándorné. Édesapja legjobb barátja fiának életét például egy ilyen szerkezet oltotta ki Martinkertváros akkor még beépítetlen részén, ami akkor szántóföld volt.

Összedőlt lakóházak az 1944. június 2-ai bombázás után. Fotó: miskolcadhatott.hu

Beszélgetőpartnerünk végül hangsúlyozta, azért tartotta fontosnak, hogy emlékeit megossza a fiatalabbakkal is (még úgy is, ahogy az azokról való beszéd sebeket tépett fel benne, az interjú során többször küzdött érzéseivel és könnyeivel – a szerző), mert a jelen eseményeit nézve úgy látja: az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy egy háborúnak nincsenek valódi győztesei. Egy fegyveres konfliktusból a lakosság, az emberek csak vesztesen jöhetnek ki.

Olvasnivaló

Programok

Jelenleg nincsenek programok!