A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete az Ünnepi Könyvhét alkalmából minden évben odaadja a Szép Magyar Könyv díjat, amelyet idén a zsűri a szépirodalmi művek kategóriájában kabai lóránt posztumusz verseskötetének ítélt. A borítót és a kötetet a – szerző fotóit felhasználva – Tellinger András tervezte, a díjat is ő vette át. A vele készített interjúban beszél a kezdetekről, fogadalomról, és arról, hogyan párosult esetében művészettel az alkalmazott grafika.
Tellinger András sokszor szembesült azzal, hogy az emberek szemében háttérbe szorul az a munka, amit ő végez.
– Tízből hatan nem értik, mi az, amivel foglalkozom. Ha mutatok egy kiadványt vagy könyvet, azzal hogy ezt én csináltam, azt kérdezik: „Te írtad?” Mondom, hogy nem; „akkor rajzoltad?” Amikor erre is nemleges a válasz, legtöbbször értetlenül néznek, akkor mit csináltam én?
Édesapja, Tellinger István képzőművész volt. András nem igyekezett a nyomdokaiba lépni, sőt, egy időben megfogadta, hogy kerüli a művészi munkákat.
– Apámnak mindig akadt civil foglalkozása is. Ennek következtében tulajdonképpen nem volt apám. Letette a nyolcórás munkáját, majd bezárkózott a műtermébe Időnként kijött, elmondta, ki mit csinál rosszul, majd visszament. Abban nőttem fel, hogy körbevettek a képek, a gitározó, olykor ittas képzőművészek és művészettörténészek, meg a krumplileves. Mesélt arról is, mi térítette le az atyai útról.
– Apám nem tanított meg rajzolni. Úgy volt vele, ha tehetséges vagyok, az úgyis kiütközik majd. Cserébe az iskolában sem foglalkoztak velem a rajztanárok, mondván, hogy művészgyerekként már biztosan kitanítottak otthon. Ez a kettős mérce később is előkerült. A sárospataki tanítóképzőbe jártunk az első feleségemmel. Megrajzoltam neki egy beadandót, majd ugyanazt magamnak is. Ő ötöst kapott, én hármast. A megjegyzésben annyi állt: „egy művészgyerektől többet várunk”. Hogy mi az a több, nem tudtam meg. Akkor elhatároztam, hogy nem foglalkozom képzőművészettel. Ehhez pedig hosszú ideig tartottam magamat.
Az életének a főiskolát követő szakaszában hátrányos helyzetű gyerekeket tanított egy Ózd melletti faluban. Nyolc évvel később, amikor visszaköltözött Miskolcra, egy reklámgrafikákat készítő stúdióban talált állást.
– Nyomdai filmeket kellett készíteni. Levilágítási koordinátor lettem, amit nem különösebben szerettem csinálni, de legalább sok mindent megtanultam az alkalmazott grafikáról. Később újra munka nélkül találtam magamat. Szerencsémre akkor indult egy ingyenes programmagazin itt, Miskolcon, Eleven néven, ahol főszerkesztőt kerestek. Jelentkeztem, és mondtam egy akkor hihetetlennek tűnő összeget. A szerkesztők rábólintottak, azzal a feltétellel, hogy nekem kell összeraknom az egész lapot. Vettem egy vastag kézikönyvet ahhoz a szoftverhez, amit használtunk, és belevágtam. Akadtak izgalmas dolgok. Ekkor állítottam fel a személyes rekordomat: ötvennégy órát ültem ugyanabban a székben, alvás nélkül, hogy kész legyek időre a munkával.
Amikor az Eleven megszűnt, megint munkanélküli lettem. Ezúttal azonban már grafikusként kerestem állást. Tellinger András ebben az időszakban döntött úgy, hogy szabadúszóként próbálkozik.
– A kilencvenes évek vége rettenetes volt: megjelent egy csomó olyan dizájner program, amit beszerezve otthon is kedvére alkothatott az ember a számítógépén. Rengeteg ízléstelen, rossz grafika született emiatt. Ekkoriban gyakran dolgoztam együtt Lates Tamással, aki egyébként ősidők óta készít plakátokat a Miskolci Nemzeti Színháznak. Elhatároztuk, hogy letisztult dizájnokat fogunk csinálni, ellensúlyozva valahogy a sok blődlit. Ehhez viszont edzeni kellett a látásunkat, rengeteg jó grafikus munkáját néztük meg, inspirálódtunk. Igyekeztünk megtanulni, hogy lehet szép dizájnt készíteni. Ekkoriban leginkább turisztikai kiadványokat és marketinganyagokat terveztünk.
A művészi munka a kétezres évek elején találta meg. Akkor viszont megtalálta – hiába az ifjúkori fogadkozás.
– 2006-ban kezdtem a Zempléni Múzsánál dolgozni, 2007-ben pedig jött a MŰÚT folyóirat. Ahhoz, amit ott csináltam, nagyon kellett kabai lóránt. Olyan szemléletet alakítottunk ki, ami addig nem volt jellemző. A művészeti folyóiratok grafikusai figyeltek rá, hogy elkülönítsék a szöveget és a képeket. Egy festménybe nem illett például belelógnia a soroknak. Külön oldalon voltak többnyire. Én viszont arra tettem kísérletet, hogy irodalmi magazint készítsek egy folyóiratból. Külön gondolkodást igényelt, hogy lesz a kép terepe a szövegnek. Ebben pedig támogatóm lett Lóri. Amikor később a kötetein dolgoztam, nem volt meg ez a szabadság: csupán megvalósítottam, amit elképzelt. A Moarénál azonban ez is megváltozott, az El sem kezdett versek esetében pedig szinte teljesen szabadon dolgoztam. Úgy, mint korábban MŰÚT esetében.
Az első két éve szabadúszóként jól sikerült. Aztán jött 2008. Tellinger András szerint akkor minden „beleállt a földbe”. Azóta egyre bizonytalanabb a talaj alatta – gyakran a napi túlélés a munka tétje.
– Miskolc nem igazán tart rám igényt. Egyszerűen grafikusként itt kevesebb a lehetőség. Persze ez a piac mindenhol beszűkült. A kiadóknak megvan a saját csapatuk, ahogy annak a kevés irodalmi folyóiratnak is, amelyek még működnek. Ahhoz, hogy valaki rád hagyja a kötetének a grafikai munkáit, kell, hogy bizalom alakuljon ki az alkotóval. Lóri halálával nekem ilyen bizalmi partnerből egyel fájón kevesebb van. Szóval nem is taglalom a helyzetet, mert szinte csak panaszkodni tudnék. Most több irányban is próbálkozom, szívesen tanítanám a szakmát, tartanék szakköröket. Próbálkozom megtalálni a lehetőségeket, egyelőre nincs visszajelzés.
Miskolc legnívósabb irodalmi folyóiratánál, a MŰÚT-nál eltöltött időre úgy tekint vissza, mint egyfajta aranykorra.
– Meg merem kockáztatni, hogy ennek a lapnak nagyobb marketing értéke volt a városra nézve, mint sok olyan dolognak, amire százszor többet költ Miskolc. Most nem azt mondom, hogy hozzám vághatna valaki egy nívódíjat, de jó lenne, ha egy nagyon szűk körön kívül mások is értékelnék néha a grafikusok munkáját. Például Lates Tamásnak kijárna már valami hasonló hátba veregetés.
Mindt kiderült, András hétéves korától minden nap olvas szépirodalmat. A képzőművészet alakulását is követi. Viszont a kétezres évekig nem voltak ilyen típusú megrendelései.
– Most az hiányzik, hogy plakátokat csinálhassak. Olyan igaziakat, mint Orosz István vagy Pócs Péter – utóbbinak a Tovariscsi, konyec! munkája gondolom, sokaknak megvan. Én eddig – egy-két kivétellel –programplakátokat készítettem, azokat viszont nem tekintem plakátnak. Jó, a mai napig nem gondolom magamat sem művésznek, bár kétségtelen, hogy vannak ráutaló jelek. A MŰÚT egyes lapszámaira például sokan mondták, hogy műalkotások. Az, hogy én kész szövegeket és festményeket rakok egymás mellé, alapvetően nem önkifejezés. Hogy miként próbálok kapcsolatot keresni a két egység között, mit érzékelek én belőlük, az viszont megint más dolog. Azt hiszem, leginkább az tükröz engem, hogy mit értek a szövegből és a képből.
Tellinger András nem engedte el teljesen az oktatói létet sem: digitálisszerkesztés órát ad a helyi egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetében.
– A diákoknak azt tanítom, hogy a grafikusi munkát, és általában az alkotói tevékenységet, négy alapműveletre lehet levezetni: a tagolásra, az elrendezésre, a kontrasztra és az ismétlésre. Miután ezen átrágtuk magunkat, előveszek egy reklámplakátot, amiben mind a négy alapelv érvényesül, mégis iszonyat. Egyszerűen rossz ránézni. Azt hiszem, itt derül ki, hogy a tudáson felül valami még kell a jó dizájnok elkészítéséhez.
