A halászlé amolyan ünnepi étel. Igaz, mostanában már kockából és bolti sűrítményből is kedvünkre valót kotyvaszthatunk. Ám az igazi unikum a bográcsos, vagy amely a csárdák étlapján szerepel. Magam egyszer, valamikor régen, egy nyáron szúrtam ki az egyik nevezetes badacsonyi vendéglő kínálatában. Társaságunkból mindenki ezt választotta, hiszen hol keressük a legjobb halászlét, ha nem a legnagyobb halastavunk mentén, a magyar tenger partján. Bevillant, utánaszóltam a pincérnek, ha lehetséges pikánsan, korhely változatban szeretnénk. A főúr gyakorlott felszolgáló lehetett, mégis értetlenkedett. Bevallotta, ilyenről még sosem hallott, pedig már megette élete halászlevének a javát.

Innentől, mint gyakorlott vendéglátós, átvettem a konyha irányítását. Megkértem, hozzon nekünk tejfelt, mustárt, citromlevet és babérlevelet. Meg pluszba egy csészét, hogy maga is megkóstolhassa a művemet. Kívánságom teljesült, a következő szezonban már az étlapon is megjelent a korhely hallé.

Nos, nem véletlenül jutott ez eszembe, Vantal Gábor, az avasi majd később a Kis-Anna halászcsárda tulajdonosa örömmel újságolta, bekerült a korhely halászlé a nemzeti értéktárba. A régiónk étkeinek a kincsei közé. Nem könnyen ment. Tiszacsermely és Ároktő polgárai közös összefogással érték el ezt a dicsőséget. Kiderítették a recept őstörténetét is, már a keletkezési helyét is beazonosították, a Felső-Tisza vidékén, a Bodrogközben jöttek rá, malac és sonka híján halléből is főzhető gyógyleves a másnaposoknak. Kezdetben az uborkalé mellett a savanyú káposztás, kolbászos bablevest írták receptre egy kiadós italozás után. Így aztán a néprajzi leírások szerint szilveszterkor és farsang után sosem nélkülözhettük ezt a finomságot, ám a korhely halászlével a szokványos sima korhelyleves sosem kerülhet paritásba. Bár minden ízlés dolga.

Gábor barátom negyvenhét esztendőt töltött el a vendéglátóiparban Miskolcon. Keserű döntést hozott most, amikor bezárta a Kis-Anna Halászkertet. Tervezte, a családja majd folytatja az üzlet vitelét, de a hosszú járványos időszak után és az egyre kiszámíthatatlanabb gazdasági helyzetben ezt még alaposan megfontolják. Véleménye szerint a régiónkban egy kimondottan halas ételekre szakosodott vendéglő fenntarthatatlan. Ahogy mondani szokás, szeretjük a halat, de nem annyira, mint a déli, tengerparttal rendelkező országokban. Való igaz, kedveljük a pontyot, de tartunk az igazi magyar nevelésű szálkásoktól. Bár Gábor szerint ma már vannak olyan speciális vendéglátóipari gépek, amelyekkel teljes biztonsággal valamennyi pikkelyes fajta kifilézhető. Ára miatt azonban ezt csupán a drága éttermek vásárolják meg.

Lekopogja, egyetlen halászcsárdájában sem történt olyan baleset, hogy szálka akadt volna a vendég torkára. Ám ilyen esetekre is fel volt készülve, tudták, a legjobb ilyenkor a puha kenyér nyelése, amely rögtön felszedi a legapróbb halcsontot is. Ügyelni kell arra is, hogy ha már megtörtént a baj, hátba veregetéssel és itatással ne fárasszuk a fuldoklót.

Gábor nem panaszkodik, nem mondja, mennyire hiányoznak a vendégek. Csupán jólesően nosztalgiázik, micsoda időket élt meg a Csillagtól a Kis-Annáig az összes jó nevű miskolci vendéglőben. Vezetőként, tulajdonosként is az asztalok között járt, suttyomban figyelve a vendégei, kosztosai elégedettségét. Született, vérbeli vendéglátóként nehéz a tétlenség. Máig is kedvencei a tévés főzőműsorok, hátha egyszer még szükség lesz a tudástárára. Itt is hiányolja, sehol egyetlen csatornán sem méltatták még a korhely halászlevet, mint a nemzeti értéktárunk kincsét. Szívesen látna egy ilyen adást, s akár szakmai tanácsadóként, kóstolóként is támogatná ezt a projektet. Mert ez a korhely hallé, egy kicsit savanykás, de csak a miénk már…