Ugrás a tartalomra

Lehetünk-e jobbak járványokat túlélő elődeinknél? Beszélgetés Fazekas Csaba történésszel

nor
Utoljára módosítva
2020. április 12. vasárnap 11:09
A koronavírus okozta helyzet nekünk teljesen új, hiszen száz éve élt át utoljára az emberiség világjárványt. Történelmünket azonban gyakran sújtották világ- és kontinensszintű járványok, emberéletek sokaságát követelő háborúk, gyökeres változásokat hozva. Hogyan reagáltunk egykor, s mi a tanulnivalónk ma, ha komolyan gondoljuk, hogy a hibáinkból tanulni kell vagy legalábbis tanulni érdemes. Fazekas Csaba történész válaszai.

– Az elmúlt évezredekben és századokban is voltak olyan katasztrófák, járványok és háborúk, amik szinte az egész bolygót sújtották. „Rövid áttekintésben” milyen válaszokat tudott adni a társadalom ezekre a változásokra?

– Már majdnem megfeledkeztünk arról, hogy az emberiségnek minden korszakában voltak olyan járványos betegségei, amelyek súlyos demográfiai kríziseket idéztek elő, amikor ránk támadt a koronavírus. Bár vannak jó történeti válaszok arra a kérdésre, hogy miért jelentek meg szinte előzmény nélkül, és tűntek el az ezrek életét kioltó fertőzések szinte nyomtalanul (a középkorban a pestis, a 19. században a kolera, később a spanyolnátha), teljes körű magyarázattal ma sem szolgálhatunk.

Legfeljebb azzal, hogy tudomásul kellene (kellett volna) venni, hogy az ember része saját természeti környezetének, vagyis bármikor felbukkanhat egy olyan új organizmus, vírus vagy baktérium, amellyel szemben a szervezetünk kiszolgáltatott, amely erősebb a sejtjeinknél, és akár le is győzheti azokat.

A korábbi korok társadalmaihoz képest korunknak vannak hasonlóságai és különbségei. A legfontosabb hasonlóság, hogy amikor egy fertőző vírus „átugrott” például egy állatról az emberre és pusztítani kezdett, ugyanúgy ismeretlen jelenség volt a középkor vagy az újkor embere számára, ahogy számunkra a koronavírus. Váratlanul támadott, és bár megfigyelhettük, hogyan terjed, a pusztítására nem vagy alig tudtunk értelmes magyarázatot találni.

"Nem véletlen, hogy a korábbi korok jellemző társadalmi reakciója az – olykor apokaliptikus – félelem, a pánik, és az abból fakadó, normális körülmények között irracionális magatartások kialakulása volt. (Képzeljük el, hogy például a pestis esetén az embereknek fogalma sem volt arról, hogy hogyan terjed, csak annyit láttak, hogy viharos gyorsasággal szedi áldozatait családtagjaik, szomszédaik soraiban is.) És ebből fakad a legfontosabb különbség is: a kontinenseken átcsapó utolsó nagy járvány az 1918–1920 között dühöngő spanyolnátha volt, azóta pedig alaposan megváltoztak az emberiség életkörülményei."

Bár távolról sem mindenható, de rengeteget fejlődött az orvostudomány, a gazdasági erőforrások, a közlekedési kapcsolataink és a tájékozódási lehetőségeink is. Sokkal hamarabb megtudhatja az orvostudomány, mivel is van dolgunk, és sokkal pontosabban tájékoztathatja a legszélesebb közvéleményt.

Egy dolog azonban nem változott a történelem során fertőző járványokhoz képest, és erre a koronavírus újra rádöbbentett bennünket: az új, ismeretlen és gyógyíthatatlan kór terjedésével szemben ma is ugyanúgy az emberi érintkezések minimálisra csökkentése (karantén, vesztegzár vagy napjainkban a „maradj otthon”) a leghatékonyabb, ahogy a pestis vagy a kolera esetében volt.

"Az, hogy ma alapvetően mérsékeltebb társadalmi reakciókkal találkozunk, elsősorban a modern információtechnikának köszönhetjük, hiszen azonnal értesülhetünk például egy politikai intézkedésről, a járvány terjedésének útjáról, de meg is nyugodhatunk, amikor távol élő szeretteinktől azonnal híreket kaphatunk."

A dolognak van persze hátulütője is: a járvány nyomán fellépő ál- és rémhírek is gyorsabban terjedhetnek, és most is vannak, akik a világvégét, isteni büntetést vagy ilyesmit vizionálnak a járványban, népekkel vagy társadalmi csoportokkal szemben vádaskodnak – de hangjuk ma szerencsére és egyelőre még halkabb a józan emberi reakciókénál.

– Az elmúlt évszázad is bővelkedett szörnyűségekben: világháborúk, népirtások, rezsimek és még sorolhatnánk. Voltak azonban az összefogásnak is rövid pillanatai. Történelmi értelemben a 20. század embere képes volt a tanulásra, vagyis tudott magasabb szintű válaszokat adni, mint elődei?

– Vitakérdés, hogy tanult-e az emberiség korábban elkövetett hibáiból, tudott-e korrigálni azután, hogy oly sokszor rossz utakra tévedt, méghozzá olyan vitakérdés, amelyre nem lehet csak igen-nel vagy nem-mel válaszolni. Személyes véleményem szerint mindig tanultunk a múlt borzalmaiból, de mindig csak nagyon keveset.

"A 20. század említett szörnyűségeiből volt, amikor tanult az emberiség. Gondoljunk bele például, hogy a második világháború után kezdődött politikai útkeresés eredménye lett, hogy Nyugat-Európa országai az együttműködésben, az ellentétek háborúk és nagyobb konfliktusok nélküli megoldásában közösen keresték a kivezető utat, ennek köszönhető az Európai Unió létrejötte és az, hogy a kontinens legnagyobb részében az elmúlt 75 évben nem voltak átfogó katonai konfliktusok."

(Persze szörnyű kivételként emlékezünk az 1990-es évek délszláv háborúira.) Ha a korábbi történelemre, például a pusztító járványokra gondolunk, vannak olyan következmények, amelyek a tanulás – nem feltétlenül tudatos – folyamatára utalnak.

A „fekete halálról”, vagyis a 14. század közepén pusztító pestisről például jónéhány történész állítja, hogy az emberiség történetének valódi fordulópontja volt, hiszen az azt követő időszakban átalakult a gazdálkodás, a nyugat-európai társadalmi viszonyok, majd a politikai döntéshozatal mechanizmusa is. Ez persze lehet vitatható, az azonban már nem, hogy a 19. századi robbanásszerű városiasodás a vissza-visszatérő koleravésszel együtt mindenütt maga után vonta azt az általános közművesítést (csatornázás, vezetékes ivóvízhálózatok, vízöblítéses WC-k stb.), vagyis azt, hogy nagy tömegű ember is tudjon normálisan egy helyen élni.

"Ami pedig az összefogást illeti, gyakori mondás mostanában, hogy a rendkívüli helyzet azt hozza ki az emberekből, ami amúgy is jellemezte őket. Szép példáit látjuk annak, hogy segítik egymást az emberek, bevásárolnak a szomszédnak, meglátogatják a rászorulókat, pénzt, élelmiszert, egészségügyi cikkeket gyűjtenek és osztanak szét. Sőt, gondolnak is egymásra, és megbecsülik a másikat, szép példái ennek az esténként az erkélyeken köszönetüket tapsolással tolmácsoló emberek. Mindez nagyon jó, és azzal biztat, hogy hátha megőrzünk ebből a felelős magatartásból valamit a járvány utáni időszakban is."

Ez azonban kétséges, teljesen attól függ, milyen lesz a vírus támadásának kifutása, mikor következik be és hogy hogyan éljük meg a következő napokat, heteket.

Az emberi összefogás és az egymás iránti felelősségvállalás ugyanis rövid távon mindig erősebb, azonban később, súlyosbodó helyzetben és a növekvő pánik hatására sokakban felértékelődik a saját túlélésük iránti igény az embertársaik rovására, sőt, felébredhet bennük a viccből ismert „pusztuljon a szomszéd tehene is” mentalitás. Remélem, most nem fog fellépni az ún. süllyedő hajó szindróma, amikor eleinte mindenki segít a másiknak, aztán eljön az időszak, amikortól csak saját túlélésével van elfoglalva. (Nem tartunk még itt szerencsére, és én is azt gondolom, hogy elkerülhető távolságban van ez a pillanat – de azért láttunk már áruházban WC-papírért összeverekedő embereket.) Visszatérve a tanulási folyamatra, azt gondolom, hogy ne legyenek illúzióink: az ember olyan lény, amely hajlamos arra, hogy ne tanuljon elődei hibáiból. Az egyén életében is előfordul, hogy elköveti újra ugyanazt a hibát (hátha most más lesz a következmény – gondolja), ugyanez a helyzet a kisebb és nagyobb emberi közösségekkel, nemzetekkel, államokkal egyaránt.

– Alapvetően mindent megváltoztat ez a világjárvány is. Az életet jelentő dolgok beszűkültek, a gazdaság és sok más szegmens nem működik. Ha újraindul minden, számtalan társadalmi kérdés vetődhet fel... Ön szerint mikre kell majd új válaszokat adnunk?

"– Mindent el fogunk követni, hogy újra olyan legyen az életünk, mint a járvány előtt volt, de akármennyire is törekszünk erre, biztos, hogy nem lesz ugyanolyan." 

A gazdaságban minden attól függ, hogy meddig tart a leállás, hiszen már most vannak csődbe ment vállalkozások, és nem nehéz megjósolni, hogy minél tovább tart, annál több lesz. Sajnos biztosak lehetünk abban, hogy a „régi kerékvágásba” sokan nem tudnak változatlan körülmények között visszazökkenni, elveszítik a munkahelyüket, vagy fizetésük egy részét, új megélhetési lehetőségek után kell nézniük. Emiatt a gazdaság számos szereplője kényszerül profilváltásra vagy bővítésre, és most nemcsak számos ország húzóágazatára, a turizmusra és a vendéglátásra gondolok.

"Hosszú regenerálódásra kell felkészülni, felértékelődik az állam, a hatóságok szerepe, most még abból a szempontból, hogy mennyire tudják kézben tartani a folyamatokat, mennyire bírják az egészségügyi ellátórendszerek a terhelést, hogyan lehet fenntartani a rendet, és mekkora bennük a bizalom. Később pedig abból a szempontból, hogyan tudják a válság miatt bizonyosan kieső bevételeket pótolni, a befolyókat újra elosztani."

Gyanítom, hogy nem lesz működőképes a „mindenki csak magára gondoljon” elv, hiszen ahogy a koronavírus globális válságjelenségeket idézett elő, a megoldások is a valamilyen szintű új összefogások keresését teszik logikussá. És persze az is kérdés, mennyit tudunk megőrizni a válság előtti értékeinkből, például a toleranciából, tudományos haladásba vetett józan bizalomból, demokráciából stb.

– A politikának és legfőképpen a politikai kommunikációnak is meg kell majd változnia? Lehetséges, hogy ezt is megérjük majd?

"– Miért pont a politika ne változna? A kérdés csak az, milyen irányba. Ami biztos, hogy fel fog erősödni a bolygónk megvédését szorgalmazók hangja, hiszen a járvány sokkoló bizonyítéka annak, hogy nem bánhatunk felelőtlenül a földgolyó erőforrásaival, védenünk kell azt a természeti környezetet, amelynek oly kiszolgáltatottak vagyunk."

A mostani rendkívüli helyzetnek egyszer vége lesz, és nem tudhatjuk, hogy mit jelentenek majd akkor a „normális” életkörülmények. A politikai kommunikációban sokáig a járvány alatti megnyilatkozások adják majd a kiindulópontot, és csak bízhatunk abban, hogy a közélet véleményformálói felismerik: mekkora érték például a nyilvánosság, a már bevált, de most újragondolandó demokrácia, az állam és a polgárai közötti kölcsönös bizalom, a nemzetállami értékek megtartása mellett az együttműködés, és talán kevésbé látunk majd egymásban potenciális rosszakarót.

Én bízom abban, hogy levonjuk a konzekvenciákat, ha nem is jobbnak, de legalább nem rosszabbnak bizonyulunk a korábbi évszázadok járványait túlélő elődeinknél.

 

További hírek

Olvasnivaló

Programok