Takács Józsefné: – A férjem ott dolgozott, ők robbantottak szét.
Tóth Sarolta: – Én kiskoromban azt hittem a zajra, hogy óriások kalapálják a gyárban a vasat.
Miskei Gia: – Hatkor, kettőkor és tízkor „fújt” a gyár, műszakváltást jelezve, este pedig ilyenkor lángolt fel a „fáklya”. Az esti öntés és csapolás a közel lakóknak durva élmény lehetett... Nekem csak a szüleim indulását vagy hamarosan hazatértét jelezte.
Tóth Sarolta: – Jujj, de utáltam, amikor fújt, mert tudtam, hogy akkor kelni kell, mert hamarosan suli. Persze most már hiányzik.
Miskei Gia: – A kettest vártam, mert az oviban nem kellett tovább az alvást tettetni.
Szilasné Jósvai Júlia Katalin: – Nekünk az ablakunkból látni lehetett azt a kéményt, ami lángolt időnként, eleinte féltem tőle, de idővel megszerettem.
Németh Tibor: – Emlékszem, hogy amikor vittük ki a Nádasrétre a hulladékot a Kamazzal, idegesítettek a menet közben felugrálók – akik húzogatták ki a vasat a billencsből. Valaki kitalálta, és működött, hogy a törmelék tetejére egy kis frissen kiöntött salakot a bagerral rakassunk. Mire leértünk a nádasréti hulladéktelepre, pont annyira lehűlt, hogy aki lendületből felugrott, már ugrott is le, csak a cipőtalpa fent maradt a forró salakon. Hát ez is felejthetetlen élmény volt.
Paulon Rozália: – Mi közvetlen a halna alatt laktunk. Leírhatatlan, hogy akkor gyerekfejjel mit éreztünk. Féltünk is, meg élveztük is a látványt.
Kovács Ferenc: – Jártunk a Tenkesre fürdeni, ami a halna alatt volt. Amikor öntötték a salakot, az egész Gyár utcát, Muszkásoldalt és környékét bevilágította. Főleg télen volt szép, amikor a hó is rózsaszínnek látszott.
Balajtiné Zsuzsa: – Én is jártam gyerekként oda fürdeni a nagyszülőkkel. Jó meleg víz volt. Gyógyvíznek hívtuk. Lehet, az is volt. (A Gyár utca és a halna között volt a Tenkes patak, és abba folyt bele a forró víz, amivel a salakot hűtötték. Erős kénes szaga volt. – a szerk.)
Durbák György: – Gyerekkoromban, az ötvenes évek első felében a Glószban laktunk a második emeleten, mindig rohantam a konyhaablakhoz bámulni a salaköntést!
Balthes József: – Gyönyörű volt.
Jurás László: – Gyerek voltam, de az Avas túloldalán, a Népkert felől is lehetett látni a vöröslő eget. Még ha felhorkant a nép a stadionban, annak a hangja is elért a belvárosba.
Simon János: – Lehetett látni a Mexikóvölgyben is, ahogy öntik ki a forró salakot!
Szabó Irma: – Nem volt mindig „szívderítő” egy-egy ürítés, mert ha valaki véletlenül beleesett, az természetesen menthetetlen volt! Ezeket nem használták fel a vasgyártására, hanem a halnára kerültek, amit a németek vettek meg. A halna tartalmazott még annyi vasércet, amiért a németeknek érdemes volt megvásárolniuk.
Kovács Ferenc: – Nem sűrűn estek bele.... Amit a halnára ürítettek-öntöttek, az salak volt.
Miskolci László: – Na és a szálló „ökörnyálra” – vagyis a salaköntéskor keletkező finom szálakra – már nem is emlékszel, ami a szellő fuvallatára betakarta a környező városrészt?
Nagy István: – A kétezres évek elején (2005 – a szerk.) volt egy hatalmas robbanás. Gyerekként a Gépész utcai játszótéren ültünk nyáron, mikor eldurrant, valószínűleg víz került alá. Na az kemény volt... Biztos sokan emlékeztek rá.
Kohr Ádám: – Meteorzápor volt a Vasgyárban...
Harangozó Irénke: – Így volt. A Thököly utcában laktunk, és mindig vörösen izzott, a 10 emeletesből lehetett látni.
Steinbinder Lívia: – Gyerekkorom emléke még a „nagykalapács” hangja és a gyár fújása háromszor. De jó ezekre visszagondolni. A salak kiöntése pedig forró olajba víz cseppenése, sercegő és hangos! Az egész családom dolgozott ott, sőt, egész Miskolc.
Szemán Miklós: – Négyszer, reggel 5-kor is!
Miskolczi Annie: – A gyár fújását meddig lehetett hallani?
Tóth Gábor: – Arnótig biztosan!
Vargáné Kovács Éva: – „Gyár búgott fel, 10 óra, Nagykovácsmű-sziréna, Zúgja-búgja itt az éj, Aludj város, aludj nép... Csucsukálj, aludj el, aludj el” – így altattam a gyerekemet.
Nics Éva: – Úgy hívták: dudál a gyár. Leginkább egy hajókürtre hasonlított.
Hanyecz Zsuzsanna: – Mi „fúj a gyár”-nak mondtuk.
Kozma István: – Akkor volt az igazi, amikor vihar után a tócsákba is jutott, és repkedtek a fejnagyságú kövek!
Vincze Tibor: – Sohasem volt pánik! Ez vele járt a kohászattal. Bárcsak üzemelne még!
Fedor Béla Károly: – 1972-73 között dolgoztam az LKM nagyolvasztó gyáregység villanyszerelő ügyeletén. Sűrűn kellett kijárni a halnára, mert a granulálógép állandóan betojt. Nos, annak volt még iszonyú hangja, amikor a forró salakot elkezdték önteni egy nagy forgóventilátor-szerű dobra, és közben locsolták vízzel! Zengett tőle a környék. Egy több 10 KW-os motor pörgetett egy óriási dobot, amire ráeresztették a forró salakot. Ezt használták az építkezéseken hőszigetelő adaléknak.
Vanyó András: – A salakot ezzel granulálták, a víztől szétrobbant a folyékony salak. Amióta nincs, a cement minősége sokat romlott. Az egyik alapanyaga volt a hejőcsabai cementnek.
Tóth Gábor: – Ugyanezt a kohósalakot és a granulátumot – mi grancsinak hívtuk – hordtuk ÉPFU-s sofőr koromban, például a Bánkútra vezető út építéséhez, illetve felújításához.
Szegedi János: – Ráláttam részben. Szép vörös volt... de rég is volt.
Soltész Ágnes: – Miskolciként én is hallottam és láttam a vörös égboltot.
Simon Sándor: – Mi 1990-ig laktunk a Chlepkó Ede (ma Aba utca) 47. alatt a IV. emeleten, és a fák még nem takarták ezt a látványt. Egy darabig, pontosan nem emlékszem, meddig, a salakot granulálták, ami úgy történt, hogy az üstből vékony sugárral öntötték ki a salakot, és oldalról nagynyomású vízzel spriccelték azt. A látvány olyan volt, mint egy tűzijáték.
Siffmann Jenő: – Nem csak a salakot, de a rossz minőségű vasat is kiöntötték.
Visnyei László: – Valamikor 1993-94 -ben a nyaralásból visszatérve valami nagyon szokatlan volt a Szinva jobb oldalán számomra. Este 10 körül esett le a tantusz, amikor a csapolás során a vöröses fény nem világította be a szobát. Lebontották a kohókat. Nem voltam érdekelt, de ez volt számomra az igazi rendszerváltás.
Vincze Tibor: – Egy csapolásnál szebb dolog a világon nincs! Főleg ha tudod, hogy abban a dologban a te „kezed” munkája is benne van!
Gazsi György: – De sok kohósalakot hordtam a Nádasrétre innen! Kamazzal hordtuk, takarórétegnek.
Somosváriné Éva: – A Herman Ottó és Bokréta utca sarkáról is látni lehetett! Én ott laktam s annyira természetes volt felnézni minden nap, hogy kiöntötték-e már a salakot, mint hogy feljött-e már a hold?
Szenczi Imre: – Az 50-es évek elején a halna tövében laktunk, a Kertész-telepen. Akkor még nem volt elkerítve az LKM, sokszor közelről néztük a salaköntést.
Varga Ferenc: – A hetvenes években a Békeszállón laktunk. Mondhatni, a halna alatt. A hang és a látvány, ami a salaköntést kísérte, valóban sci-fibe illő volt. Nem tudom, hányan tudják, de a halna alatt, az Üveggyár mellett volt egy kis oázis, amit az ott élő gyerekek csak Tenkesnek hívtak. Valószínű, hogy az izzó salakot vízzel locsolhatták, és az gyűlt össze az aljban. Ez a télen-nyáron kristálytiszta meleg vizű remek kis fürdőhelyet adott nekünk, nem mellesleg gazdag élővilágot hozott létre. Sokat jártunk oda. Szép emlék.
Láng András: – Én is jártam oda fürdeni a 60-as években, mert a nagyszülők a Szövő utcán laktak. Esténként lementünk, egy törölköző és egy szappan kellett csak.
Kiss László: – A 80-as években, az Avason lakva fedeztük fel, milyen jó széliránymérő az orrunk. Ha salak szaga volt – gyerekkorunk széntüzeléséből emlékeztünk rá –, akkor nyugatról, a kohászat felől fújt a szél. Ha porszaga-íze volt – néha még a fogunk alatt meg is reccsent –, akkor délről, dél-keletről, Hejőcsaba, a Cementmű felől fújt a szél. Ha valami bűzösebb „illat” terjengett – mezőkövesdi emlékeket haloványan idézve –, akkor északról, Sajóbábony, Kazincbarcika felől fújt a szél.
Balogh Ákos: – Megvan még a gőzkürt, ami fújt a műszakváltáskor? Emlékül fújhatna megint rendszeresen. Gyerekként vártam a 10 órát, hogy halljam. A Bodótetőről olyan jó volt nézni a gyár fényeit, hallani a munka zaját. Most ugyanez egy sötét folt...
Trifonov Levente: – én még a Petneházy bérházaknál is hallottam gyerekkoromban a kürtöt, a 90-es években.
Amos Oszkár: – Minden nap 5, 6, 14 és 22 órakor „fújt a GYÁR”. A Hámor Rt.-t ipari gőzzel régebben ellátó kazánház „hangszerelte” a műszak kezdetét, illetve a végét jelző dudaszót. Az a kazánház tudomásom szerint már régen nem üzemel. A nosztalgiafújáshoz nagynyomású gőz vagy sűrített levegő kellene...
Ötvös Zoltán: – A Ruzsin utcán laktam, közvetlen előttünk öntötték a salakot a halnán. Vörös fény és az a fura szag. Gyerek voltam, nagyon szép volt, télen különösen. Egy szilárd darab áttörte a betonkerítést, de nem lett baj.
Kovács Jánosné: – A Bársony Jánoson laktunk. Arra emlékszem, hogy anyukám, mikor mosta az ablakot, vöröses volt a víz!? Szállt ránk rendesen a salak!
Emődi Marika: – Danyi halna volt a neve. A tál ürítésekor a hangja olyan volt, mint amikor a forró olajba vizet öntünk, a szaga büdös volt. Gyermekként akkor nem foglalkoztunk vele, megszoktuk. A kihűlt salakot többen átnézték, és vashulladékot szedtek, majd a Gyár utcán lévő MÉH-be vitték, ezzel is pótolták a jövedelmüket. 1996-ban még üzemelt, de akkor már el volt kerítve, és a közelben már nem voltak lakóházak. Az LKM 9-es kapujánál lévő Diósgyőri állomáson volt még négy lakóház, az egyikben élt az édesanyám. Akkor már csak heti egy-két alkalommal ürítették a salakot, hiszen akkor már nem igazán volt termelés a gyárban.
Csobádi Zoltán: – Gyerekkoromban én Boldváról, kábé 15 kilométerről láttam este a vöröslő égboltot Miskolc irányából, amikor öntötték a salakot, de még az ózdit is lehetett látni a hegyek mögül az égbolton.
Régi fotókat keresünk
Olyan fényképeket keresünk, amelyeket évtizedekkel ezelőtt az esti égboltot sárgás-vörösre színező salaköntésről készítettek a közelben élők a Győri kapu térségében. Az olvasók által meglelt és a Miskolci Napló szerkesztőségéhez eljuttatott fotókat a dósgyőri kohászat két és fél évszázados jubileumát ünneplő cikksorozatunk következő részének illusztrálásánál szívesen használjuk majd. A fotókat az info@mikom.hu e-mail-címre várjuk.
