Leginkább tőle tudjuk, hogy milyen is lehetett Miskolc kétszáz évvel ezelőtt. Ismert, hogy mikor született, de az nem, hogy hol. Bárhol is született, egész életét szeretett városának, Miskolcnak szentelte. Szrogh Sámuel foglalkozását tekintve ügyvéd volt, aki igen korán bekapcsolódott a közéletbe, s vélhetően tehetségének és rátermettségének köszönhetően Borsod megye táblabírája lett. Kiderült azonban, hogy számára, fontos hivatali teendőinek ellátása mellett, legalább ennyire fontos a művészetek támogatása és szolgálata. Levéltárosként mindenféle korábbi iratba betekinthetett, és az így szerzett tapasztalatait és ismereteit kiválóan használta a város javára. Nem tudni, hogy mi vitte őt a színház világába, talán egy országjáró társulattal való találkozás, vagy egy szerelem… végül is mindegy. A legfontosabb, hogy mecénásként, majd színházépítőként, és végül direktorként is Thália szekerét tolta.

Ő volt az, aki talán elsőként ismerte fel, hogy a miskolciak örömmel fogadják a városukba érkező vándorszínészeket, szeretik nézni játékukat és igényük van arra, hogy minél többször lássák őket. Érdekeltek voltak ebben a vásározók meg a vendéglátásból élők is, hiszen ilyenkor fogy az étel meg az ital, s a jókedv az uralkodó a városban. Szrogh Sámuel úgy döntött, hogy pártolókat szervez a városi és megyei előjáróságból, meg a tehetős miskolci polgárokból annak érdekében, hogy az érkező társulatok megfelelő ellátásban részesüljenek. Amikor aztán tudomására jutott, hogy Pesten a magyar társulatnak megszűnt a játéklehetősége, és vidéki várost keresnek, ahol befogadnák őket, azonnal cselekedett. Így került Miskolcra az a társulat, melynek Déryné is tagja volt, és akik korábban már többször is játszottak Miskolcon. A város népe már az első alkalmakkor megszerette Déryné játékát, így aztán alig várták, hogy újra láthassák. A hírt, hogy Miskolcra jön, és most már állandóan itt lesz társulatával, ujjongva fogadták.

Szrogh Sámuel megállapodott a Korona Szálló tulajdonosával arról, hogy az állandó társulat nyári fellépései a szálló kerthelyiségében, a csizmadiákkal pedig arról, hogy téli időben a Sötét kapu mögötti zárt színben legyenek megtartva. Persze, a társulat működéséhez olyan vezetőre is szükség volt, aki amellett, hogy ért a művészethez, befolyásos személy is egyben, aki a működéshez szükséges pénzt is képes előteremteni. A társulat pedig tudta, hogy ezt a feladatot csak egy ember képes ellátni, és őt Szrogh Sámuelnek hívják. 1815 és 1823 között volt a társulat igazgatója és egyben vezetője annak a munkának, melynek eredményeként a miskolciak felépítették a mai országhatárokon belüli első, magyar nyelven játszó kőszínházat. Ezzel a tettével örökre beírta nevét Miskolc aranykönyvébe.

Volt azonban még egy nagyon fontos cselekedete. Ő volt az első ugyanis Miskolc történetében, aki versbe foglalva leírta a város javait, és ezzel elkészítette első értéktárát. Joggal mondhatjuk, hogy korának talán legsokoldalúbb egyénisége volt, egy kései reneszánsz férfi, akinek köszönhetően a város számára a kulturális fejlődés új útjai nyíltak meg.

1972-ben Novotny Gyula lelkész kezdeményezésére az avasi református temetőben egy hatfős kegyeleti bizottság mérte fel a már humusszal lepett, és a természet által visszafoglalt síremlékeket, és azokat középiskolások segítségével megtisztították, feliratukat újraírták. Ezt követően szegélykövekként állították fel a sírkert útjai mentén. Így került elő a város első „polihisztorának” síremléke is, melyet az Apostol Pál út sarkán helyeztek el.

Szrogh Sámuel ügyvéd, Borsod és több megye táblabírája, Miskolc városának és a református egyháznak egyik buzgó tagja, a miskolci magyar játékszínnek 12 évig igazgatója. Miskolc város levéltárosaként jól ismerte a település történetét, így született meg 26 sorba foglalt verses lajstroma "Miskolcznak a' javai" címmel. Miskolc város és Borsod vármegye művelődését, színházi kultúráját egy életen keresztül képviselve, maradandót hagyott maga után. 1829. október 29-én, Miskolcon halt meg 66 éves korában.

Szrogh Sámuel néhány sora többet árul el a felvilágosodás korának Miskolcáról, mint némelyik történet munka. "Van jó levegője: vize, melyen vannak sok malmok. Ügy rendeltettek strázsául kürülte a szép halmok, Hogy kaput is formáljanak lakosai számára, Kenyeret is teremjenek s légyenek borok tára. Itt az Avas, az Angyal-völgy, Tetemvár s Bábonyi bércz, Oly kincset tart, mely könnyebben ád pénzt, mint az aranyércz. Itt az asszonyok tsinosak, mégis nem bujálkodnak, A Férfiak társalkodnak s e mellett munkálkodnak. El-lehet hát azt mondani: Aki nem volt Miskolczon, Nem tudja a Boldogságot hol ülhet a fő poczon." (1800)