Ugrás a tartalomra

Miért Miskolc? 46. - A nemzet primadonnája

Fedor Vilmos
Utoljára módosítva
2022. május 22. vasárnap 21:02
„Túl sok az árnyék ebben a városban, ezért döntöttem úgy, hogy a fényről fogok írni. Miskolc ezernyi titkát csak elhullajtotta az emlékezet, hogy egyszer újra megtaláljuk őket. Amint felemeljük és markunkban tartjuk, máris fényesedni kezdenek” – írja Miért Miskolc? című kötetében Fedor Vilmos. A lokálpatrióta 63 válaszban indokolja meg, hogy miért szereti Miskolcot.

Azért, mert ezt a várost választotta végső menedéknek Déryné Széppataky Róza, az első primadonna.

Egy jászberényi patika feletti lakásban Róza lányuk megérkezését ünnepelték a szülők. Első közös gyermekük volt a vörös hajú, sápadt kislány. Édesanyja után a Róza nevet kapta. Schenbach patikárius, az apa fiút várt, aki majd kellő szakértelem megszerzése után átveszi praxisát és továbbviszi az üzletet. Az élet azonban másképp rendelkezett. Sebaj, gondolta akkor magában, majd a második fiú lesz. Tévedett. Néhány évvel később felesége újra egy kislánnyal ajándékozta meg, aki a Johanna nevet kapta. Ezek után úgy döntött, ha már nincs fia, akkor a nagyobbik lányát fogja fiaként nevelni, hogy majd átvegye a boltot. Rózának állandóan rövid hajat kellett viselnie meg nadrágot hordania. Szerencsére az élet másképp döntött. A patikárius apa korán meghalt, Róza pedig újra kislány lehetett, megnövesztette haját, csinos ruhákban járt, és egyre nagyobb érdeklődést mutatott az irodalom meg a vándorszínészet iránt. Hát így esett, hogy míg Jászberény elvesztette egy leendő patikáriusát, a nemzet formálódó színművészete megnyerte korának legcsodálatosabb színésznőjét.

Jászberényből Miskolcig az út nagyon hosszú volt. Pesten Benke József, a színtársulat igazgatója fedezte fel kivételes tehetségét és adottságait. Ő az, aki megváltoztatja nevét a kimondhatatlan Schenbachról Széppatakira. Arról a Benke Józsefről van szó, akinek néhány év múlva Miskolcon megszületik Judith nevű lánya, aki két évtizeddel később Laborfalvy Rózaként kezdi meg fényes színészi karrierjét.

A Déryné utca

Férje után veszi fel a Déryné Széppataki Róza nevet, és már ezen a néven válik ismertté az országban. Sokat szerepel Erdélyben, ahol rajonganak könnyed színpadi játékáért, kivételes énekhangjáért. Amikor a pesti társulat elhagyni kényszerül játszóhelyét, sorba járja a magyar városokat, majd néhány egri előadást követően a miskolci társulat tagjaként pályája csúcsára ér. Imádja a közönség, az előadások alatt, amikor színre lép, ujjonganak a nézők, és többször kell megállítani a darabot kivárva, míg a tisztelt publikum elhallgat. Déryné 1815 és 1819 között volt a miskolci társulat tagja. Aztán a miskolci évek után bejárja az országot. Mindenhova hívják, és ő megy Pozsonytól Kolozsvárig, Kassától Debrecenen át Székesfehérvárig, Váradtól Szegeden át Szabadkáig. Mindenütt szeretik, az ébredő nemzeti színjátszás ikonja lett.

És ahogy az mindig lenni szokott, a csillogás elmúlik, a fényes csillag lassan kihuny. Amikor érezte, hogy már nem tud olyan hatást gyakorolni közönségére, mint tette azt korábban, amikor már úgy érezte, hogy a csodát, melyért a nézők minden este színházba mennek, már másoknak kell átadnia, úgy döntött, abbahagyja. Büszkesége nem engedte, hogy ott, hol minden este neki tapsolt a publikum, most másodrendű szereplő legyen. 1852-ben összeszedte ruháit, kedvenc kellékeit, és lelépett a félszázadnál tovább otthonát jelentő színpadról. Ahogy naplójában írja „olyan az ember, mint a felhő, – magával hordja árnyékát s mindig a jelen az, mit az árnyék takar, a meghaladott múlt, a még ismeretlen jövő árnyéktalan verőfényben tűnik fel lelkének.”

Hazajön választott otthonába, Miskolcra. Néhány évig férjével a diósgyőri vár melletti házában él, majd annak halála után húgához költözik Miskolc belvárosába, a Hunyadi utcai házba.

Földszintes, a telekre hosszan benyúló házacska. A déli rövid fal ablaka az utcára néz, oda, ahol most villamos meg autók sokasága halad. A falon emléktábla hirdeti, hogy itt élt ő, akiért rajongott egy ország, akiért minden este megtelt a színház, és aki már meghalt régen. Itt, ebben a házban. Segítséggel sikerül bejutnom az udvarra. Valamikor két szoba volt, s közte a közös konyha, ahol együtt sütöttek-főztek, ha nagy ritkán vendég érkezett. A hátsó szobában szintén színésznő húga, Killényi Dávidné, Zsazsa, míg az első, utcára néző szobában Róza lakott. Az itt, keserves nélkülözésben eltöltött néhány esztendő alatt született a magyar memoárirodalom kiemelkedő alkotását jelentő napló. Nemcsak irodalmi, hanem kultúrtörténeti értéke is rendkívüli.

„Öreg anyóka lett belőle. Botjára támaszkodva csak nagy ritkán tipegett ki visszavonultságából az utcára, meghajoltan viselve az idő terhét, s ki ez előtti időkből ismerte, tisztelettel köszöntötte, visszagondolva a múltra s ama jelentékeny befolyásra, amit ez az elaggott, összeesett, beteg alak valaha a színészetünk sorsára gyakorolt”.

„1872. szeptember 29-én, borongós őszi délután egyszerű deszkakoporsót vittek a miskolczi Szent Anna temetőbe. Senki sem kísérte, senki sem siratta, a zsellérek kis harangja kongatta. Dérynét temették. De csak a tetemét földelték el, a lelke, a művészete elszállt egy szebb, fényesebb hazába, hol a dicsőség tartósb, örök.”

További hírek

Olvasnivaló